2018. január 4., csütörtök

Családi öröm

Családi öröm
  Férjem nemcsak sógort kapott az Úrtól a lelkipásztorában, hanem lelki mentort is. Erős szálak fűzték hozzá, így nem meglepő, hogy ha valahová útra kellett mennie a pásztornak, ő vitte. Éveken át tette örömmel, később az Erdélyi Baptista Szövetség alkalmazott sofőrjeként is tette ezt a szolgálatot.
        Történetemben még a hetvenes években járunk, amikor még kevés kiskocsi járta az utakat nálunk fele. Nekünk egy kis Trabantunk volt, az is elég rozoga állapotban, ami nem egyszer mondott nemet amikor indulni kellett volna, így arra a döntésre jutottunk, hogy kicseréljük a kocsit egy olyanra, amivel kissé biztosabb hogy el is viszi a benne ülőt a kitűzött célba.
Férjem eladta a Trabantot, de csak a pénz felét kapta meg az eladáskor. Úgy volt az egyezség, hogy a másik felét a vevő két hónap leforgása alatt elküldi. Férjem amint el volt adva a Trabant, meglátott egy Skodát, és számolt. Úgy jött ki a számítás, hogy csak annyi hiányzik a vásárolandó kocsi árából, amennyivel nekünk tartoznak, így hát megegyezett az eladóval, és a fennmaradó összeghez két hónap haladékot kért a kifizetésre. Létre is jött az egyezség.
   Délelőtti műszakból érkeztem haza gondterhelten. Már hetek óta foglalkoztatott egy megoldatlan feladat, és ahogy az idő telt, annál sürgetőbbé vált a megoldása. Izgalomban tartott, hogy nem érkezik a pénz.
Arra gondoltam, hogy az Úr tudja, hogy nagy szükség van a misszióban a kocsira, biztosan nem fog cserbenhagyni, de a napok teltével mind többször éreztem, hogy a gondolataim mind csak ezen a ponton mozognak.
A gyerekek a szobában játszottak, és amint beléptem hozzájuk , észrevették, hogy valami baj van. Odasimultak hozzám, és kérdezték, hogy mi baj van? Elmondtam nékik, hogy most olyan problémával küzdünk, hogy csak az Úr segíthet, mert holnapra meg kell lennie annak a pénznek amivel tartozunk. Mondtam, hogy most bezárom a bejárati ajtót, benn leszünk a szobában és mindegyikünk imádkozni fog az Úr Jézus segítségéért. Először Endre fiam, aki akkor kilenc éves kisfiú volt, ő imádkozott, majd az öt éves Anna lányom. Amint befejezte Anna az imát, én kezdtem el imádkozni, de hangos kopogás hallatszott kintről. Mondtam a gyerekeknek, hogy maradjanak csöndben, én megyek kinyitni. Kinyitottam az ajtót, és a postás volt, kezében egy szelvény
.- Pénz érkezett! mondta. Annyira reszketett a kezem, hogy alig bírtam aláírni az átvett pénzért a szelvényt.
A gyerekek a szobában vártak. Már látták rajtam, hogy valami jó történt. Mondtam nékik, hogy megjött a pénz! Anna átkarolta a lábamat, úgy ugrált körül, de Endrének tele volt a szeme könnyel, és azt kérdezte
  • Édesanyám, hát ilyen hamar meghallgat a Jó Isten?
  • - Igen fiam! Feleltem. Közben én is az imameghallgatás örömkönnyeit törölgettem. Nem tudom leírni, milyen örömmel adtunk hálát Istennek.

Azután is gyakran gondoltam arra, hogy milyen jó volt megosztani, majd az Úr elé vinni gyerekeimmel együtt a kérésünket. Ők is részesei lehettek az imameghallgatás örömének. Így erősödött az Istenben való bizalmuk. Azt is megtanulták, hogy ha kapunk valamit, azért illik hálát adni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése