2018. május 22., kedd

Vers Tavaszi hajnal

Tavaszi hajnal
Az éjszaka behúzta sötét ernyőjét
Elbujt, mert a fény bántotta a szemét
Lábujjhegyen léptem a hűvös hajnalba
Lelkem csendjére féltően vigyázva.
Szelíd, lágy szellő mozgatta a lombot
Akácfa virága illatot ontott
A nap nyitogatta fényes szemhéját
S kacagott amit maga körül látott
Tükröt tartott néki minden kis fűszál
Hűvös harmatban fürdött már a határ
Ám egyszer a csend csilingelni kezdett
Csicsergő madárhad kezdett éneket.
Már minden felébredt, minden feléledt
Pezsdült, zendült, és zöldült, tündökölt
Indult az élet mint zengő zúgó ár
Kék ég alatt Isten új napja rám vár
A fény, hang, az illat, a szín, az élet
Rigók a fenyőn Róla énekelnek
Tavaszi himnusz tölti be lelkemet
Hangosan zengek én is új éneket.
Hála, dicséret, dicsőség Istennek!
Kisné Ady Éva 2018

Az imameghallgatás öröme Piroska unokájáért imádkoztunk

Imameghallgatás öröme
Április 26-án egy olyan testvérnő hívott fel telefonon, aki csak három éve kötött örök szövetséget az Úrral. Nem is olyan rég, amikor megismerkedtünk a világhálón keresztül, éreztem, hogy összedobban a szívem vele. Két héttel ezelőtt amikor hívott, kedves, de ugyanakkor szomorú volt a hangja. Összeszorult a szívem, amikor elmondta szomorúságának okát. A huszonkét éves unokája közúti balesetet szenvedett. Élet-halál közt fekszik Budapesten a kórházban. Gépekre van téve, de már két napja nem nyitja ki a szemét, nem reagál., Megkért, hogy imádkozzam én is érte. Valamennyire átéreztem a fájdalmát, hisz én is olyan nagymama vagyok, akinek hasonló korú unokája is van. Kért, hogy úgy imádkozzak, hogy Isten akarata teljesüljön, ha akarja, adja vissza az életnek, ha pedig másként dönt, tudják elfogadni a döntését. Nehéz volt a szívem, de tudtam, hogy olyan Istenem van, Aki nem egyszer mutatta meg csodatevő hatalmát! Van egy nagyon kedves és hűséges imatársam, akinek elmondtam hogy ő is imádkozzon ennek a fiatal fiúnak az életéért, és a nagymama hitéért is. Együtt imádkoztunk. Arra gondoltam, hogy Jézus hányszor biztat arra, hogy „ kérjetek és adatik nektek” ,” Ne nyugtalankodjék a ti szívetek , higgyetek Istenben és énbennem”
Mégis, tegnap alig hittem a szememnek, amikor olvastam a testvérnőm levelét, amit ő is nagy örömmel írt. Megtelt a szemem hálakönnyekkel., a szívem örömmel. Az állt a levélben, hogy az unoka úgy testileg, mint szellemileg jobban lett. Öröm, nagy öröm.
Dicsőség Istennek! Nincs csodálatosabb Isten, mint az én Élő Istenem!!

Jánoska

Jánoska
. Őszi szellő fújdogált a völgyben. A köd is felszállt már, a nap vette uralmába az eget, és lágy, szelíd melegséggel simogatta az emberarcokat. Jól esett a nap kényeztetése, mert a fájdalom és keserűség mélyen beleszántott az emberek arcába, szívébe.1945.
Egy éve annak, hogy vége a háborúnak, megszűnt a fegyverropogás. A Jó Isten gondoskodott róla, hogy felejtsen a nép. Már most is voltak olyanok, akik hálát adtak azért, hogy az idei termés megmaradt, kedvezett az időjárás a vidékükön, így aztán akadt egy kevéske betakarítani való is. Néhány jószág is megmaradt az átvonuló hadak után, amik elkerülték a fosztogatók figyelmét.
Ahogy a faluban megindult reggel az élet, nemsokára elindult a kisbíró is kürtölni. Ezen a bizonyos napon a következő szöveget kiabálta a település több pontján:
-Közhírré tétetik! Székelyföldön nagy az éhség, a szülőknek nincs ennivalójuk amit az éhes gyermekeknek adjanak, így kénytelenek a gyermekeiket útnak ereszteni az éhhalál elől! Akinek a szívében irgalom születik, iratkozzon fel a községháza irodájában, ahol feljegyzik gyerek gyámságra. Ott kap értesítést is, hogy mikor menjen gyerekért a szilágyballai állomásra!
Imre és Anna fiatal házasok voltak.Egy picike lányuk volt a bölcsőben, de nagyon szerettek volna egy kisfiút! Amint hallották a kisbíró kürtölését, egymásra néztek. Mindkettőjük szemében ott volt az igen. Imre indult is iratkozni. Egy cédulát kapott, amire fel volt írva „B. János, öt éves gyerek.”
Nem sokat kellett várni, és Imre útnak is indult egy pár szem kockacukorral a zsebében, amit Anna odarejtett. Az állomáson még néhány ember várt a vonatra. Mindegyikük gyerekre várakozott.
A távolban felbukkant a vonat. Lassan közeledett majd hangosan csikorogva megállt. A harmadosztályú kocsiból valaki kiszólt, hogy itt vannak a gyerekek. János is köztük volt. Imre átvette az alvó kisfiút, aki mindjárt felébredt, amint a mozdony hosszan fütyült, és nagy pöfögéssel tovaindult. Mint egy vihartól vert madárka, úgy nézett ki az ölében a gyerek. Öt éves volt, de egy egészséges két éves gyerek is súlyosabb, mint az ő Jánoskája. Így becézgette a gyereket, aki először nyöszörgött, majd hangos sírásba kezdett.
-Ne sírj Jánoskám! Adok cukrot neked!
Jánoska elhallgatott, jót tett a kockacukor. Meredek út vitt felfele Mocsolya fele, mégsem volt fáradt Imre. Még a meglőtt karját sem fájlalta már, az öröm, hogy egy kisfiút vihet Annának,új erőt adott néki. Amikor közeledtek a falú fele, mutogatta Jánoskának, hogy hol fog lakni. Szegény kisgyerek nem sokat tudott a világról, csak azt, hogy otthon maradtak a szülei, és most egy idegen ember ölelgeti, becézgeti.
Jánoska hamar megszokta új környezetét. Kapott bőven enni. Anna és Imre a jobb falatról lemondott, csakhogy a kis Jánoskának legyen. Imre gyakran vette ölébe téli estéken, és a kályha melegénél mesélt néki arról az Istenről aki fönt van, vigyáz rá, hogy ne haljon éhen, és biztosan vigyázni fog a szüleire is. Jánoska értelmes gyerek volt, sok mindent könnyen megtanult. Imre szerette a verseket, így a kis Jánoska szépen szavalt. Anna énekelni tanította. Naponta reggel, este áhítatot tartottak, és csakhamar Jánoska is megtanult imádkozni. János abban is örömét találta, hogy a kis ANNA bölcsőjét ringathatja. Veressné Ady Anna)
Teltek, múltak a hónapok, a kis Jánoska arca kikerekedett, súlya is jól gyarapodott, és sokat mosolygott.
Húsvétra készülődve Imre költött egy verset, amit Jánoskának megtanított. Anna új kis kosztümöt varrt a gyereknek, hogy amennyire lehet, ünnepe legyen a kicsinek.
Eljött a várva várt ünnep. A kis imaház megtelt ünneplő emberekkel. A kisfiú olyan nyomatékkal mondta a szöveget, hogy egy felnőtt ember is büszke lett volna rá. A hallgatók tekintetükkel simogatták, s hangos áment mondtak az ügyes verselőre.
Imre örömében fölvette a gyereket a nyaka közé, úgy lépett ki az imaház ajtaján. Akkor látta, hogy egy idegen ember áll a kapuban. Nézte, nem ismerte. Az idegen is nézett az ajtó felé, mint aki valakit keres. Ekkor a kis Jánoska elkiáltotta magát –Apa! Apácska!! és már csúszott is le a földre, rohant az idegen nyakába. A sovány, nagy bajuszú férfi fölkapta a gyereket, és csak csóválta a fejét.
_ Megváltoztál Jancsikám! Mintha nem is te volnál! Hát megismertél? Viszlek haza mamikához! Már nagyon vár!
Ölelgették, csókolgatták egymást. Az ajtóból kiáramló emberek köréjük gyűltek. Mindenkinek volt szava, véleménye, mindenki beszélt. Valaki hangosan felzokogott, és az Anna volt. Imre is törölgette a szemét, majd odaszólt Annának
-Annuskám! Ennek így kell lennie! Ne búsulj,
A székely embert az otthonukban, ünnepi ebéddel kínálták. A kicsinek is, az apának is amit össze tudtak szedni felpakoltak, majd kikísérték az állomásra őket. Könnyeiket törölgették, amikor a vonat eltűnt a messzeségben, vitte, vitte a kis Jánoskájukat
Imre az én Édesapám, Anna Édesanyám
Kisné Ady Éva 2018

2018. május 20., vasárnap

Pünkösdi csoda

Pünkösdi csoda
Egy párnahuzatot vasalgattam. Régi emléket idézett. Fiatal házasok voltunk, amikor Nagymamát beutalták a kórházba kivizsgálásra. Mikor Édesanyám csomagolgatta össze a szükséges holmijait mondtam, hogy tegye oda az én párnámat, hadd érezze az új kelme illatát mama. Valahányszor valami textil anyagot vettünk, olyankor mindig elkérte, tetszett az illata.
Mivel állandó felügyeletet igényelt vaksága miatt, mindig vele volt valaki a családból. Egyik reggel a nagybátyám azzal a szomorú hírrel érkezett, hogy rákos daganat van a mama torkában. Mivel csak este kellett bemenjek munkába, akkor nap én vállaltam , hogy besegítek..
A kórház felé vezető út fehér volt .Már megérkezett a hó a hegyek közé., fehérbe borítva az amúgy fekete várost. Az a gondolat cikázott át agyamon, hogy közel van az én nagymamám is ahhoz a hófehér városhoz amiről annyit beszélt nekünk. Kissé kifáradva érkeztem meg, siettem, hogy mama ne legyen egyedül. Amikor a kórterembe értem, ő már köszöntött. Tudta, hogy én vagyok, ismerte a lépéseim hangját. Azt is tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, de nem egy szomorú tekintet fogadott, derűsen, mosolyogva , ülve várt. Kért, hogy üljek mellé, az ágy szélére, mert a beteg társainak el akar mondani egy költeményt. Csodálkoztam!. Költeményt? Amikor beléptem a kórterembe, pár perc alatt megtudtam, hogy minden betegtársa román. Az én nagymamámnak esélye sem volt soha, hogy románul tanuljon, hisz szülőfalumban csak magyar ajkúak éltek, otthon is csak magyarul beszéltünk. Soha nem hallottam tőle más nyelvet beszélni, mégis akkor egy elég hosszú költeményt mondott el románul. A költemény felért egy prédikációval, olyan mondanivalója volt. A betegtársai ámulva, csendben hallgatták. Addig soha nem hallottam, és azután sem soha azt a költeményt.
Kérdeztem mamát, hol tanulta? Azt felelte -a Lélek! A Szent Lélek drágám! Lefektettem. Láttam, hogy el van fáradva a beszédben, tovább nem kérdeztem. Nemsokára elaludt. Két hónap múlva örökre elaludt, és hitem szerint ott ébredt fel, ahol örök tavasz virul. Bennem ott maradt a pünkösd üzenete. Csodálatos élmény volt. A párnahuzatot azért őrzöm olyan féltő gonddal, mert emlékeztet arra, hogy a Szent Lélek csodálatos módon működik. Akkor a kórházban a román ajkú betegek is hallhatták az evangéliumot a maguk nyelvén egy hívő magyar asszonytól.
Kisné Ady Éva