2018. augusztus 31., péntek

Isten kikutathatatlan utai.


Isten kikutathatatlan utai

1969. február. Hideg vasárnap reggel..Az utam nem az Isten házába vitt, hanem a hét hónapos lázas kisfiammal igyekeztem a kórházba sürgősségi ellátásra. Férjem be volt rendelve munkába, ő nem tudott segíteni Még nem voltam 21 éves sem, fiatal, mégis kimerülten, kimelegedve érkeztem a rendelőbe,.egyrészt a szellemi kimerültség, másrészt a fizikai terhelés miatt. Hosszú volt az út, gyerekkocsi sem volt, a kisfiam pedig egy jól fejlett gyerek, téliesen felöltöztetve.
Az orvos tüdőgyulladást állapított meg, beutalta befekvésre a kicsit, és mivel még anyatejet kapott, engem is felvett. A gyerekek külön kórtermet kaptak, az anyák egy kórteremben, kettesével ágyanként. Nappal szoptatás idejére engedtek be a gyerekhez. Egész nap lázas volt a fiam. Eljött az este, majd az éjjel, de nem jött álom a szememre, csak imádkoztam az én Uramhoz, hogy legyen segítségül.
. Az órára néztem, éjjel kettő. Csendben fölkeltem, kiosontam, mentem megnézni a kisfiamat. A gyerekeknél ott volt a nővér, és kérdeztem a lázát a gyereknek, mire ő azt mondta, nézzem meg én. 41, fokos lázat mutatott a lázmérő higanyszála. Nyugtalanul kérdeztem, hogy akkor most mit tehetek? Ő azt mondta, hogy meg kell várni reggel azt az orvost aki a gyereket felvette, csak ő írhat lázcsillapítót. Könnyezve kértem az asszisztensnőt, hogy adjon ő. Megszánt, és egy szekrénykéből kivette a gyógyszert amit beadtam a kicsimnek. Míg a kisfiammal foglalkoztam, akkor hoztak be egy másik kisfiút. Mikor meglátta a nővér, azt mondta, hogy ennek a gyereknek vége, nem fogja megérni a reggelt. Lefektették és bekötötték az infúziót. Aztán engem szigorúan beküldtek az anyák szobájába.
Nyugtalanságomban imádkoztam, majd elaludtam. Arra ébredtem, hogy mindent tudok arról, hogy miért és hol vagyok, látom az órát, hogy hajnali öt óra, ellenben sem kezem, sem lábam nem tudom mozdítani. Kiáltani szerettem volna, de nem jött ki a hang a számon, még annak az asszonynak sem tudtam jelezni, hogy bajban vagyok, akivel egy ágyban feküdtem. Nem tartott sokáig, jobban lettem, egy nagyot kiáltottam. Felkeltem, és mentem a fiamhoz. Amikor beléptem, a másik kisfiú karjából ki volt esve az infúzió, a nővér elaludt mellette. Halkan szóltam néki, hogy kösse vissza a gyereknek az infúziót, amit visszakötött, és megkért engem, hogy tartsam a gyerek kezét, ne essen ki a tű, mert ő már nagyon elfáradt. Amíg ott ültem, néztem az én kisfiamat, akinek a légzése mind egyenletesebb kezdett lenni, a lázcsillapító már kezdett hatni..Közben elnéztem a másik kisfiút akinek tartottam a karját, és feltűnt, hogy nagyon ismerősök a vonásai. Imádkoztam mind a két beteg gyermekért. Az a kisfiú még hamarabb hazakerült a kórházból mint az enyém. Amikor beengedték az anyukát felöltöztetni a gyereket, akkor láttam, hogy a gyülekezetünkből való, sőt baráti család.
L. Karcsi volt a kis beteg. Az Úr megtartotta. Nemsokára meggyógyult az én Endre fiam is!
Jó az Úr! Közel van azokhoz, akik hozzá kiáltanak, és kikutathatatlanok utai.
Kisné Ady Éva

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése