2018. augusztus 14., kedd

Nagymamám és a vizsga


Nagymamám imája

Észrevettem, hogy az idő múlásával a gyerekkorban történt eseményekre mind gyakrabban emlékszem vissza. Most visszatekintve, még tisztábban látom Őt, aki életemet kezében hordozta. Minden megélt napom benne volt az Ő tervében. Ez az Ő, az én Élő Istenem, akivel megismertettek drága szüleim, de nem utolsósorban az én lelki mentorom Nagymamám. A következő történetemnek is ő az egyik fontos szereplője.
Tavasz vége volt. Felfrissült természet, felfrissült erő csörgedezett fiatal véremben, mégis lehangoltan könyököltem könyvem fölé hajolva. Nem lehettem szórakoztató látvány, amint kibuggyanó könnyem csöppent a könyvemre. Csak nagymamámmal voltam a konyhában, ott tanultam a román történelmet. Tanultam volna, de csak a könyvet forgattam. Hetedik elemista voltam, és a vizsgára készültem. A többi vizsgákon már sikeresen túl voltam, de itt elakadt minden. A román irodalmat még megértettem, örültem, hogy annak már vége, de a történelem románul nem ment. Nagymamám nem látott, de benne érezte a levegőben, hogy bajban vagyok. A könnyeimen át láttam, hogy imádkozik. Egyszer felemeli a fejét, és azt mondja
-Évi! Add ide a könyvedet! Odaadtam, ő kinyitotta egy helyen és azt mondta:
-Ezt a leckét tanuld meg szóról szóra. Nem kell érteni, csak tudjad, de úgy, ahogy le van írva, nem a te szavaiddal! Ideadta. Akkor tudtam, hogy nem találomra nyitotta ki a könyvet.
Érdekes módon, semmi kétségem nem volt afelől, hogy azt a leckét fogom kihúzni a vizsgán, ahova ő nyitott. Megtanultam szóról szóra, szinte semmit nem értettem, de nem is lapoztam máshova.
Eljött a történelem vizsga ideje. Már korán reggel a folyosó tele volt izguló diákokkal. Hazudnék, ha azt mondanám magamról, hogy nem izgultam. Izgultam becsületesen. Negyvenen voltunk vizsgázók, a két magyar hetedik osztály. Idegen tanárok jöttek vizsgáztatni. Tudtam, hogy elsőként hívnak be, mert az ÁBC sorrendben még senki nem előzött meg. Az ajtó előtt imádkoztam magamban, amikor hallottam:
-Ady! kiáltottak .
A katedra asztala piros ünnepi terítőt kapott, amire ki voltak rakva a tételek. Úgy dobogott a szívem, mintha ki akart volna ugrani, amikor „ jószerencsét „ köszöntem. A teremben síri csend, pedig öt tanár ült a katedrára helyezett székeken.
Mikor még kint voltam, arra gondoltam, hogy a legszélső tételt fogom elvenni az asztalról. Egyszer az egyik tanár felszólított, hogy húzzak tételt. Odamentem az asztalhoz, és láttam, hogy három tétel kicsit félre van a többitől. Ki akartam húzni a szélsőt, de mintha a kezemet valaki irányította volna, és a harmadikat húztam ki.
Kerekre nyílt szemekkel néztem, hisz azt a tételt húztam ki, amit bemagoltam. Elmúlt minden félelmem. Csak mondtam a szöveget, de a gondolatom ott járt az Úrnál, hogy milyen csodálatos Isten, és nagymamámnál. Megkönnyebbülten jöttem ki a teremből.
-Sikerült -mondtam örömmel a többi vizsgázónak.
Hazafele szárnyaltam az örömtől, nemcsak azért, mert sikerült a vizsga, hanem egy pluszt kaptam az Úrtól, egy ráadást a hitemhez, amiben nagymamámnak olyan nagy szerep jutott, és aki méltó példaképem volt a hit útján.
Kisné Ady Éva

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése