2018. szeptember 5., szerda

Amikor az Úr meghallja a kiáltást


Amikor az Úr meghallja a kiáltást!
Gyönyörű nyári délután 1973-ban. Új Ős .Marika és András menyegzőjéről indultunk haza két gyerekünkkel. Endre öt, Anna egy éves. Gyuri kezében az elmaradhatatlan fabőrönd, köztünk Endre szórakoztatja a rokonságot, akik elkísértek ki a Budatelki tetőig, addig a rokonok segítettek nekem, kézről kézre adták Annát.
Eljött a búcsúzás pillanata. A rokonok visszatértek Ősbe, ám a rokonok közül kivált Ernő, aki akkor katonaként vett részt a menyegzőn, és most hozzánk szegődött, mert egy darabig egy irányba vitt az utunk, őt a katonasághoz, minket Lupényba.
Alig váltunk el a csapattól, amikor a tetőről láttuk, hogy a vonat, amihez igyekeztünk, már mint egy sikló kibújt a hegy háta mögül, érkezik be az állomásba. Hiábavaló lett volna bármilyen nagy sietség, a távolság olyan nagy volt, hogy nem érhettük volna el. Csak néztük megkövülten hogy lemaradtunk. Lehangoltan ereszkedtünk le a hegyről, bementünk az állomásba, ahol közölték, hogy változott a menetrend, csak másnap reggel lesz újra járat. A gyerekek miatt aggódtam, hogy enni, innivalót csak annyit pakoltunk, ami másnap délig elegendő, akkorra számítottuk a hazaérkezést. A férfiak némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy elindulunk gyalog előre. Már beesteledett, amikor vagy hat kilométer után Budatelkitől a Tagui állomásba értünk. Nekem nagy szerencsém volt Ernővel, mert sokat segített vinni Annát. Amint ott álldogáltunk az állomás előtt, jött egy mikrobusz. Nem számított akkor, hogy mennyit kér, csak vigyen. Felvett minket, bevitt Ludasra. Tizenegy órára már ott voltunk abban az állomásban, ahova órákkal előtte beérkezett az a vonat amit lekéstünk, és amúgy sem mehettünk volna hamarabb, mert a csatlakozás éjjel tizenkettőkor van tovább. Örültünk a szerencsének. Szerencsének? Ma úgy látom, nem a szerencse mozgatta a szálakat. Ültem a váróban a kislányommal az ölemben, mellettem a kisfiam kimerülve a fáradságtól. Kezdett megtelni a váróterem, és mondtam Gyurinak, hogy álljon sorba jegyért, mert már odaállt a nép. Telt az idő, öt, tíz, húsz perc, de még nem nyílt ki a jegyiroda ajtaja. Egyszer hallatszik messziről egy vonatfütty. Érkezett a vonat az állomásba. A vonatfüttyre ébredt meg a jegykiadó. Akik elől voltak, kapták a jegyet, és rohantak kifele. Ernő is valahol elől volt a sorban, megkapta a jegyet, intett, hogy menjek ki a gyerekekkel. Kint álltam a peronon, mellettem a bőrönd és Endre, valamint Anna az ölemben. Látom, hogy a vonat lassan elindul. Ernő fogta Endrét az ölébe, szaladt vele, feltette az egyik kocsiba, majd leugrott, fogta a bőröndöt, mert Annát nem engedtem ki a kezemből. A bőröndöt már egy másik kocsira hajította, és a mozgó vonatról újra leszökött. Akkor ért ki Gyuri a peronra, amikor a vonat teljes sebességgel kint volt az állomásból. Úgy éreztem, most mindennek vége, mert a fiam Endre rajta van. Most mi lesz? Soha, soha akkorát nem kiáltottam, mint akkor.-Álljon meeeg!! Az állomásfőnök ekkor felemelte a piros táblát. A vonat amint kanyarodott, a mozdonyfülkéből látni lehetett az állomást, így a vonat egy nagy féket húzott, és megállt. Négyen siettünk a sötétben, a már távol levő vonathoz. Az utolsó kocsiba felszálltunk, és akkor újra elindult csikorgó kerekekkel a vonat. Gyuri elment megkeresni Endrét, Ernő a csomagokat szedte össze. Amikor minden együtt volt már, akkor kezdtem az izgalomtól megnyugodni. Gyuri a fülke függönyét behúzta, mert sokan jöttek nézni, kik azok, akikért megállt a vonat.?Újra megtapasztaltam, hogy amikor legnagyobb a szükség, ott a Segítő! Hála, hála! Kisné Ady Éva

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése