2018. szeptember 5., szerda


Árulkodás és a körmös

Amikor gyermek voltam úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

Gyerekkorom otthonára úgy emlékszem vissza, hogy köztünk gyerekek között nagy volt az összetartás, szeretetben éltönk
A nővérem nemhogy árulkodott volna, ha valami csintalanságot elkövettem, inkább védelmébe vett, puhítva édesanyám szívét. Példa volt előttem. Az öcsémre sem volt jellemző, hogy beárult volna szüleinknek. Amikor édesanyám nem volt otthon, akkor vettük elő a rejtekhelyekről a babát, babaruhának való anyagot, tűt, cérnát, és buzgón varrogattunk. Az öcsémet kértük, hogy figyelje az ablakból, ha jön-e az édesanyám. Amikor szólt, minden babaholmit tűvel, cérnával bedugtunk a konyhaszekrény alá, ami addig ott ült, míg újra nem találtunk alkalmas időt a babázáshoz, vagy amíg édesanyám be nem kotort a szekrény alá valamivel, és rá nem talált a titkunkra. Igyekeztünk, hogy seprűvel el ne érje. Ha rajtakapott, nem kentük a dolgot egyik a másikára, eltűrtük, hogy meghúzogassa a hajunkat amiért el mertük venni a foltnak való anyagot. Nem árulkodtunk!
Édesapám, kevesebb időt volt otthon a munkája miatt, így a fegyelmet édesanyám gyakorolta
Az iskolában nem ez a szellemiség uralkodott.
Második osztályos voltam, amikor életre szóló leckét kaptam árulkodásból.
Azt vettem észre, hogy a tanítónénihez gyakran mennek a gyerekek panaszkodni egyikre, vagy másikra, ilyenkor a tanítónéni megleckéztette azt aki hibát követett el, és aki panaszkodott, annak megsimogatta a fejét, kedvesen beszélt hozzá. Én ezt a kedvességet szinte irigyeltem.
Egy őszi délelőtt éppen kicsöngettek, amikor igyekeztettek ki mindenkit a szabad levegőre. Három tanteremnek nyílt a folyosóra az ajtaja. Mindegyikből tódult ki a kisdiáksereg, a kijárati ajtó fele. Én is mentem a tömeggel. Amikor kiléptem a lépcsőre, valaki hátulról meglökött, és én mire leértem, már térden voltam. Hamar összeszedtem magam, és arra gondoltam, hogy na, végre itt az alkalom, hogy az én fejemet is megsimogassa a tanítónéni, s fordultam is vissza sebbel-lobbal szembe a többiekkel, hogy bepanaszoljam azt a gyereket aki engem meglökött. Ahogy szembe széllel mentem, utat vágni magamnak, akaratlanul lelöktem egyik gyereket. Ezt meglátta a tanítónéni, és ahelyett, hogy a várt simogatást kapjam, olyan körmösöket kaptam , hogy csak fújtam az ujjaimat a fájdalomban.
Ez a lecke elég volt egy életre. Tanultam belőle.
Van, amikor Isten már gyerekkorban megkezdi tanítani övéit az élet iskolájára.
Kisné Ady Éva

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése