2019. január 30., szerda

A piros szalag


A piros szalag.

Az életnek van árnyoldala is. Vannak terheink. Jó, ha tudjuk, hogy az árnyoldalon Valaki őrködik, vigyáz ránk. Nem mindig sima az út, olykor nagyon is sok a rög, a göröngy, de ha visszanézünk a megtett útra, észrevesszük, hogy Valaki, akit szemünkkel nem láttunk, segített cipelni a terhünket.
Egy ilyen terhekkel teli időszak volt a családunkban az 1983- 1986.ig terjedő időszak. Ez volt az az idő amikor épült a Zilahi imaház. Nagy számban vannak akik arra az időre datálják a megtérésüket, megújulásukat, hiszen az Isten nagy dolgokat tett, szinte hihetetlen módon szólította meg az embereket.
Míg a vasárnapok igazi ünnepek voltak, nekem a hétköznapok jelentettek óriási kihívást a teherviselésben. Gyuri elment reggel munkába, és csak este későn érkezett haza, nemegyszer késő éjszakába nyúló munkája volt az imaháznál. A famunkákon dolgozott. Ez bő három évig tartott. Vasárnap kivételével minden délután az imaházépítésen dolgozott. Pontosan akkor kezdődött az építkezés, amikor harmadik gyerekünk Attila csak két éves, a negyedik Tibor, akkor született. Szülési szabadságot hátrom hónapot adtak. Igyekeztem szülés előtt utolsó napig dolgozni, hogy ne kopjon el semmi a három hónapból. Tibornál sikerült is. Egyik nap abbahagytam a munkát, másik nap megszületett a kicsi. Akkor is az imaháztól hívtam haza Gyurit, hogy vigyen be a kórházba. Hála az Úrnak, egy egészséges, életrevaló kisfiút adott a Teremtő.
Sok teher hárult a két nagyobb gyerekünkre, Annára és Endrére. Anna már kilenc évesen úgy segített nekem, mint egy pótmama, így aztán örült nagyon amikor a válláról lekerült a teher. Sok volt a teendő: Nem volt eldobható pelenka, mint manapság. Nem akkor moshattam amikor időm volt rá, hanem amikor folyt a víz a csapon. Automata mosógép akkor még nem jött számításba. Zilah abban az időben nagyon gyengén volt ellátva vízzel. Egyszer, jobb esetben kétszer adtak vizet egy-két órára, olyankor megtöltöttük a kádat, mindenféle tartályt, hogy tartalékoljunk, legyen víz főzéshez, mosáshoz, fürdésre, WC öblítésére. A gázpalackcsere is gondot okozott. Ilyenkor a 22kg.-os palackot felcipelni a negyedik emeletre, nem volt könnyű, volt, hogy a kíntól könnyes volt a szemem, mégis örültem, hogy sikerült, mert azért is nagy sorokat kellett kiállni, ha nem értünk oda időben, már nem kaptunk. Élelem is jegyre volt.. Havonta lehetett kiváltani a kijelölt üzletből személyi igazolvánnyal.  Örültem amikor kiválthattam, hogy újra van olaj, cukor, liszt egy időre. A sok sorállás is olykor keserűséggel töltött el. A lépcsőházban összetartottunk a szomszédainkkal, jeleztük egyik a másiknak, hogy melyik üzletnél van sor. Álltunk sort tojásért, vattáért, tejért, és még sok másért. A keserű az volt, amikor kiálltunk több órás sort, s mire sorra kerültünk, elfogyott az árú.
 Szívesen dolgoztam délutános vagy éjszakai műszakban, mert a legtöbb tennivaló délelőtt volt, és olyankor kihasználhattam az időt. Az Endre és Anna dolga volt a kenyérvásárlás, ivóvizet hozni az artézi kútról, levinni a szemetet, szombatonként levinni és kiporolni a szőnyegeket a tömbház hátánál, valamint a gyerekek felügyelte is gyakran rájuk hárult, persze, a tanulnivaló sem maradhatott el. Talán minden nehézséget könnyebben viseltem azzal, hogy a Gondviselőm gondoskodott arról, hogy a munkahelyem olyan közel legyen, hogy hazaláthassak.
Megegyeztem Annával, hogy ha valami baj van otthon, jelezzen, hogy minél hamarabb hazaérjek. A jel egy piros szalag a konyha ablakába kiakasztva, amit amikor meglátok, intézkedem, hogy hamarabb otthon legyek.
Egyik szép nyári napon délelőttös voltam. A malom egyenletesen csörgött, morgott. Már úgy ki volt élezve a hallásom a malom zúgásra,hogy már a hangból következtetni tudtam, hogy rendben folyik e az őrlés. Ezen a napon minden simán zajlott. Már közeledett az idő, hogy hazakészüljek, kint voltam a malom teraszán az ötödik emeleten, figyeltem, hogy jön-e a váltás. Fel is tűnt a váltótársam, jött be a nagykapun. Megfordultam, és hazafelé pillantottam. Láttam a piros szalagot lobogni a konyha ablakában. Egy mély lélegzetet vettem, s rohantam a lépcsőkorláton csúszva lefele, nem vártam amíg a lift levisz, úgy siettem váltótársam elé, hogy vegye át a munkát. Át is vette szívesen. Pillanatok alatt elkészültem. A tömbházban is hármasával vettem felfele a lépcsőket.
Amint az ajtót kinyitottam, jöttek a gyerekek elém, Attila mondta: robbant!- aztán Anna magyarázta, hogy a halkonzervet föltette a gázra melegedni, közben Tibor sírt a szobában. Besietett Tiborhoz, Attila mindenütt utána a nyomában. Egyszer egy óriási robbanást hallottak. Felrobbant a kibontatlan konzerv a gáztűzhelyen, még a tűzhely rácsát is eltörte. A konzerv egész tartalma a konyha mennyezetén, onnan lógtak le a halak, valamint szerteszéjjel a konyhában mindenütt olajos nyomok. Attila nagyon megijedt, őt kellett megnyugtatnom. Annát elküldtem vegyen meszet, és hozzá fogtam letakarítani, valósággal halásztam a mennyezetről, majd a kádból hozott vízzel lemostam a falat. Estére már ki is volt meszelve a konyha. Este Gyurit meglepte a kimeszelt konyha, de mikor elmesélték a gyerekek a történteket, akkor együtt adtunk hálát, hogy egyik gyereknek sem történt baja, az Úr vigyázott a kis családunkra.
    „Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.
    Megőrzi minden csontját, egy sem töretik meg azokból.”
    Zsolt 34 / 20, 21

2019. január 11., péntek

Tengerparton

Tenger
Csendes nyári éjszaka. A vihar már elült. A tenger habjai halk morajlással simulnak a parti homokhoz. Az előbújó hold egy barakkokból álló gyerektáborra világít le. Egyik barakkban húsz ágy sorakozik. Nemég, még közel negyven, tíz-tizenkét éves kislányok csivitelésétől volt hangos a terem, mostanra azonban már lecsukódtak az álmos gyermekszemek. Csak az óra egyhangú ketyegése hallható.
A mennyezetet nézem. Ki tudja, már hány órája bámulom a holdat. Mintha ő is engem nézne. Gondolatban otthon vagyok. Egy kicsit mosolyogtam magamban azon, hogy hogyan fogom majd otthon elmesélni a bőröndöm történetét, ami nem kis izgalmat okozott idefele az úton. Kinyílt a kopott kis bőrönd éppen a repülőhídon, és minden tartalma kiesett belőle. Alattam a mélyben akkor vonatok jöttek, mentek. Gondolatban elképzeltem, hogy ha hazaérek, édesanyám majd megkérdezni, hogy- aztán mi történt? -mire majd elmondom, hogy csodálkozásomra semmi sem esett a mélybe, visszapakoltam mindent a bőröndömbe. A zár nem működött, így egyik ruhámból kihúztam az övet, körbekötöttem vele a bőröndöt, majd utánairamodtam a társaimnak akikkel a táborba igyekeztünk.
Halkan alánéztem a vaságy alá, lássam a bőröndöt. Ott lapult a sötétben, rajta fehérlett a „mentőöv”. Eszembe jutott hogy esti halk imámban meg sem köszöntem a Jó Atyának, hiszen Ő segített akkor nekem abban a helyzetben. Csendben kibújtam a takaró alól, és letérdeltem. Volt miért hálát adjak az Úrnak.
Már a harmadik éjszakát töltöttem a táborban, de ezen az éjjelen elkerült az álom. Az aznapi események visszaperegtek előttem. A hajóutazás. No, ott sem ment simán a dolog. Kora reggel Mamajára hajókáztunk. Jól telt, jót fürödtem, a part is sima, homokos. Szedegettem a partra vetődött kagylókat, figyeltem a távolodó hajókat, míg eltűntek a láthatáron. Az ebédnél voltunk gondban, mert egy fél kenyeret adtak és szalámit,de egy darabban. Nem volt szeletelő kés. A park ahol ettünk, ott jól laktak utánunk a kutyák. Amikor jöttünk visszafele Mamajáról, ahogy betereltek a hajóra, engem a kapitány a fülkéjébe ültetett. Már mikor beültünk a hajóra, beborult az ég, és hirtelen olyan erős vihar támadt, hogy a hajó nem vihetett Eforiáig, kikötött már Kostancán. Amikor kiszálltam, a pedagógusnő akkor nyugodott meg, mert a névsorolvasásnál nem találtak, nem tudták, hogy hol vagyok. Azután kézen fogott, úgy meneteltünk kettős sorban Kostancáról Eforiára gyalog. A táborban igyekeztek hamar ágyba terelni. Már hajnal lehetett, amikor én is elaludtam.
Reggel amint bújtam ki az ágyból, szokásom szerint le akartam térdelni, de arra gondoltam, hogy talán nevetni fognak a többiek, főleg a pedagógusnő, aki megosztotta velem az ágyat. Fájt a lelkemnek, hogy nem tudok térden imádkozni, otthon persze áhítatot is tartunk, itt meg ez van. Eleredtek a könnyeim. Amikor látta a pedagógusnő, hogy szipogok, megkérdezte, hogy mi baj van? Erre leplezni akartam az igazat, azt mondtam, hogy fáj a fejem. Bárhogy szabadkoztam, vitt a doktorhoz. Akkor még nagyon rosszul beszéltem románul, mert amikor az orvos azt kérdezte , hogy meg vagyok fázva? Én azt értettem, hogy azt kérdezi, hogy el vagyok tévedve. Mondtam, hogy nem. Ő azt mondta, de igen drága. A két szó nagyon hasonlít egymáshoz. RACIT megfázva RATACIT eltévedve. A kis félreértés után adott egy tablettát, amit nem vettem be. Tudtam, hogy a könnyeimet csak az otthonom törli le. Amikor románul beszéltem, elég komikusan hangozhatott, mert szórakoztak rajta. Gyakran beszéltettek magyarul, úgy tettek, mintha sosem hallották volna, hogy vannak magyarul beszélő emberek Romániában. Kértek tőlem egy beszámolót is a táborozásról, amit elolvastak az ebédlőben. Még egy magyar lány volt a táborban, de őróla nem derült ki, hogy magyar. Javarészt Bukarest környékiek voltak a táborlakók.
Gyönyörű emlék maradt az a két hét. A tengernek a varázsa csodálatos volt. Még ma is, ha visszagondolok arra a napra amikor megláttam először azt a csodálatos végtelen kékséget, amint összeér a horizonton az ég a vizzel, Istenmagasztalást indít el bennem.-Hatalmasak alkotásaid Istenem! A hegyek és a tenger nagyságodról beszél!!
Kisné Ady Éva

2019. január 5., szombat

Kiáltás az éjszakában


Kiáltás az éjszakában
1973. Gyönyörű nyári délután. Férjem falujából egy menyegzőről indultunk haza két gyerekünkkel. Endre öt, Anna egy éves. Gyuri kezében az elmaradhatatlan fabőrönd, köztünk Endre szórakoztatja a rokonságot, akik elkísértek ki a Budatelki tetőig. A rokonok visszatértek Ősbe, ám a rokonok közül kivált Ernő, aki akkor katona volt. Hozzánk szegődött, mert egy darabig egy irányba vitt az utunk, őt a katonasághoz, minket Lupényba. 
Alig váltunk el a csapattól, amikor már jól kirajzolódott a távolban a falu, ahol az állomás volt. Mutattam a gyerekeknek, hogy hova kell leereszkedni a kavicsos ösvényen, amikor a szemben levő hegyoldalon mint egy sikló kibújt a vonat a hegy háta mögül, és érkezett be az állomásba. Hiábavaló lett volna bármilyen nagy sietség, a távolság olyan nagy volt, hogy nem érhettük volna el. Csak néztük megkövülten. Lemaradtunk. Lehangoltan ereszkedtünk le a hegyről az állomásba, ahol közölték, hogy változott a menetrend, csak másnap reggel lesz újra járat. A gyerekek miatt aggódtam, mivel enni, innivalót csak annyit pakoltunk, ami másnap délig elegendő, A férfiak némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy elindulunk gyalog előre. Már beesteledett, amikor még mindig róttuk az utat előre. Feljött a hold. -_Édesanyám, a hold lát minket?- kérdezte Endre -Nem a hold lát, minket Isten lát, Ő tud rólunk. -válaszoltam, közben én is elgondolkoztam a mondottakon. Útközben sokat beszélgettem Endrével, könnyű volt elterelni a figyelmét a fáradságról, mivel őt mindig minden érdekelte. Nagy szerencsém volt Ernővel, mert sokat segített vinni Annát. Egyszer egy mikrobusz ért utol. Nem számított akkor, hogy mennyit kér, csak vigyen. Felvett, bevitt Ludasra. Tizenegy órára már ott voltunk abban az állomásban, ahova órákkal előtte beérkezett az a vonat amit lekéstünk, és amúgy sem mehettünk volna hamarabb, mert a csatlakozás éjjel tizenkettőkor van tovább. Örültünk a szerencsének. Szerencsének? Ma úgy látom, nem a szerencse mozgatta a szálakat. Ültem a váróban a kislányommal az ölemben, mellettem a kisfiam kimerülve a fáradságtól, a kis lábainak nem volt könnyű a majdnem húsz kilométer gyaloglás. Kezdett megtelni a váróterem, és mikor látta Gyuri, hogy nő a sor a pénztár előtt, beállt ő is a sor végére. Telt az idő, öt, tíz, húsz perc, de még nem nyílt ki a jegyiroda ajtaja. Egyszer hallatszik messziről egy vonatfütty. Érkezett a vonat az állomásba. A vonatfüttyre ébredt meg a jegykiadó. Akik elől voltak, kapták a jegyet, és rohantak kifele. Ernő is valahol elől volt a sorban, megkapta a jegyet, intett, hogy menjek ki a gyerekekkel. Kint álltam a peronon, mellettem a bőrönd és Endre, valamint Anna az ölemben. Látom, hogy a vonat lassan elindul. Ernő fogta Endrét az ölébe, szaladt vele, feltette az egyik kocsiba, majd leugrott, fogta a bőröndöt, mert Annát nem engedtem ki a kezemből. A bőröndöt már egy másik kocsira hajította, és a mozgó vonatról újra leszökött. Akkor ért ki Gyuri a peronra, amikor a vonat teljes sebességgel kint volt az állomásból. Úgy éreztem, most mindennek vége, mert a fiam Endre rajta van. A fiam! A fiam! Most mi lesz? Soha, soha akkorát nem kiáltottam, mint akkor.-Álljon meeeg! A visszhang visszaadta a saját hangomat: álljonmeeeg! A kétségbeeséstől nem láttam mi történik, csak egy piros táblát a magasban. A távolban levő vonat egy nagy féket húzott, és megállt. Négyen igyekeztünk a vonathoz. Az utolsó kocsiba felszálltunk, és hallottuk a csikorgó kerekeket újra elindulni. Gyuri elment megkeresni Endrét, Ernő a csomagokat szedte össze. Amikor minden együtt volt már, akkor kezdtem az izgalomtól megnyugodni. Úgy szorítottam magamhoz a kisfiamat, mint talán még soha addig. Még mindig izgatottan kérdeztem tőle, hogy nem félt? – Édesanyám, én nem féltem. Úgy beszéltük, hogy lát a Jó Isten! -Gyuri a fülke függönyét behúzta, mert sokan jöttek nézni, kik azok, akikért megállt a vonat.? Újra megtapasztaltam, hogy amikor legnagyobb a szükség, ott a Segítő! Hála, hála! Kisné Ady Éva