A szekér alatt
1956 nyara. Iskolaév vége volt. Első osztályt végeztem, és örültem a vakációnak. Sok, sok elszaladt év után is még nagyon tisztán emlékszem ennek a napnak a történéseire.
Annuskával, a két évvel idősebb nővéremmel aludtam az asztalágyban. Már gyönyörűen sütött a nap, amikor nagymamám szólt, hogy ideje felkelni, mert várnak a feladatok. Annuskát és engem bíztak meg a szüleink, hogy ebédet vigyünk nékik ki a földekre. Ők már hajnalban, amikor még alig pirkadt, elmentek dolgozni. Nagymamám egy kis piros lábasban kavargatta a puliszkát, kicsit megzsírozta, és már el is készült az ebéd., amit egy vesszőkosárba helyezett, egy kulacs víz kíséretében.
Tele voltam izgalommal, hiszen hosszú út állt előttünk. Ott volt bennem a kíváncsiság, hogy Annuska tudja e az utat, mert ahova mennünk kellett a „Tag,” a falú másik végéhez volt közelebb, viszont mi gyakrabban jártunk a hozzánk közelebb eső földekre. Annuska kijelentette, hogy ő tudja az utat. Én mindig hittem a nővérnek.
Ketten elindultunk. Amikor kiértünk a faluból, a szekérúton gyalogoltunk tovább. Gyönyörű volt a látvány!
Virághímes mező! Kezdtük szedni a virágokat. Volt bőven mit szedni, Margarétákat gyűjtöttünk, cs koszorút fontunk belőle a fejünkre, majd fényképeztük egymást láthatatlan fényképezőgéppel. Pipacsok után szaladgáltunk. Mire észbe kaptunk, az idő jócskán elszaladt a fejünk felett, hiszen már nagyon régen elharangozták a delet. Szaladtunk vissza az útra, ahol a lábos már jól felmelegedett. Ismét útnak indultunk. Két napraforgókóróra felkötöttük a kendőinket, a magasba emeltük, mint valami zászlókat, és élveztük, ahogy a szellő lobogtatja, gondoltuk, hogy édesanyámék is hamarabb észrevesznek, ha meglátják a kendőket. Mentünk, mentünk, élvezve a mező illatát, ugyanakkor már kezdett nyugtalanítani, hogy még nem látjuk a szüleinket. Egyszer azt mondja Annuska:- Te Évi, lehet, hogy eltévedtünk. Bennem már kiskoromban hamar beindult az izgalom, akkor is izgultam, hogy most aztán mi lesz?...Még ma sem tudom, hogy Annuska akkor csak próbálni akarta a bátorságomat, vagy valóban ő sem tudta, hányadán áll a dolog, de mi csak mentünk. A gyermeki fantázia nagyon mozgatta az agyunkat. Terveket dolgoztunk ki arra az esetre, ha egy idegen faluba vezet az utunk... Végre, késő délután nagy messze, két apró pontot láttam mozogni. Édesapám és édesanyám volt a föld felső felében, akkor fordultak a völgy fele, ahol vitt az út. A föld aljában volt a szekerünk. Mi éhesen, fáradtan alábujtunk, mivel csak ott volt árnyék, és mindet megettünk, megittunk a szekér alatt.
Amikor szegény szüleim fáradtan, éhesen, leértek, és a lábas üresen tátotta feléjük a száját, nem dorgáltak meg, csak édesanyám szemeiből a poros arcán végigömlött a könny. Őt sírni addig is, azután is, csak akkor láttam amikor imádkozott. Akkor nagyon elszomorodtam. Hamar eltűnt minden szép, minden gyönyörű amit aznap láttam. Anyám könnyes arcát mintha most is látnám. Édesapám viszont vigasztalta.-Ne sírj Annuskám! Elköltözünk. Megyek dolgozni a lupényi bányába.
Így is lett. 1956 júliusában már Lupényban sütött ránk a nap.
Bennem a falunak csak a szép emléke maradt, mert még nagyon fiatal voltam ahhoz, hogy tudjam, miért félnek az adószedőtől, a beszolgáltatástól, és honnan teremtik elő a mindennapi kenyeret, ami akkor málékenyér volt. Otthon előttünk nem panaszkodtak a szüleim, csak ezen a bizonyos napon láttam, hogy nagy baj lehet, mivel édesanyámat, aki mindig énekelt, most sírni láttam.
Lupény Kánaán volt ahhoz képest, ami falvakon volt abban az időben. Édesapámat mint szakmunkás bányászt alkalmazták, mert már előtte is dolgozott bányában.
Az otthonunkat betöltötte a hála, hogy Isten gondviselő szeretetét élvezhettük. A minden esti áhítaton megköszöntük az Úr gondviselését, ugyanakkor nem felejtettünk el imádkozni a bányász édesapámért, hogy az Úr őrizze meg a veszélytől. Meghallgatott. Hála! Hála!
Kisné Ady Éva
