Kétség
és remény
Pirkadt.
Lassan, csendben
a
hajnal érkezett.
Kialvatlan
szemem
sűrűn
törölgettem.
A
sötétség most még
morc
arcát mutatta
fekete
ruháját
lomhán,
lassan vonta
felségterületét
át
kellett, hogy adja
kénytelen,
kelletlen.
Vörösödött
az ég
lassanként
keleten.
S
mint előbb az a fény
küzdött
a sötéttel,
úgy
küszködtem én is
halállal,
élettel.
Kívántam
elhinni,
szenvedőn,
boldogan,
hogy
az én Mesterem
nem
maradt a sírban.
És,
máris indultam,
sorstól
megindultan
sírhoz
igyekeztem.
Virágok,
kövek közt
az
utat kerestem.
Míg
egyik kezemmel
hosszú,
még illatos
hajam
simogattam,
csak
Őrá gondoltam.
Azon
járt az eszem
ezzel
törölgettem
nem
is olyan régen
a
Mesterem lábát.
Másik
kézzel vittem
szelencém
nárdusát.
Balzsam
csodakenőcs,
illata
ismerős!
Futottam
a sírhoz.
Titkos
vágy vitt oda
ruhámat
nyaldosta
friss
fűnek harmata.
Tavaszi
lágy szellő
kendőm
lobogtatta
min
érezhető még
elsírt
könnyem nyoma.
Kétség
és a remény
kergetőztek
folyton
vajon
Mesteremet
látni
hogyan fogom?
Megannyi
sok kérdés,
de
már csak egy lépés
máris
látni fogom
én
drága Jézusom.
Jaj,
most zavart vagyok
a
sír üresen áll
már
nincs ott a halott
nincsenek
katonák.
A
földre roskadok,
fátylamra
könny csorog.
Ekkor
váratlanul
melegség
töltött el
valaki
átölelt.
és
szólít csendesen.
Mária
Magdolna!
Ez
Ő, az Ő szava!
Nagyot
dobban szívem
Ő
az! A Mesterem!
Világgá
hirdetem:
– halljátok
emberek!
Ilyen
nem történt még
soha
a nap alatt
a
halott feltámadt
nem
kell félni többet!
pokol,
és bűn felett
ma
győzött az élet!
Kisné
Ady Éva 2017 04 15
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése