Séta

            Találkozó a folyónál

Friss szellő simogatta a fák lombjait, virágokat, arcomat. Sétára indultam. Kettesben akartam lenni az Úrral. Vágytam a találkozóra. Annyira belemélyedtem gondolataimba, hogy szinte észrevétlen a z Élő -víz csatorna egyik mesés hídján tértem magamhoz. Tekintetem a víz tükrére esett, ahol a nap fénye sziporkázott, hintve sugarát körkörösen csillogva. Magával ragadott a csodálat.

Reggeli igémet a Biblia első lapjaiból olvastam, s talán ez ihletett arra, hogy gondolataim több évezrednyire vittek vissza az időben. Megengedte, hogy lássam az Íráson keresztül, ahogy a nagy Alkotó a világteremtéskor elválassza a világosságot a sötétségtől. Azóta van fény és sötétség, nappal és éjszaka.

Gondolataim a fény körül forogtak. Milyen nagyszerű a fény. Az Írás is rögzíti” És látta Isten, hogy jó a világosság.” És helyezett az Isten világító testeket az ég mennyezetére : napot, holdat és milliárdnyi csillagot, hogy világítsanak.

Valami jóleső érzés kerített hatalmába amint a vízben tükröződött a napsugár, s már csak azt vettem észre, hogy Akire vártam, eljött a találkozóra! Nem volt nehéz felismerni, ragyogott. A Fény maga volt.

Egy nagyot léptem előre az időben. Eszembe jutott saját történetem s monológban beszéltem az Úrral:

_ Drága Teremtőm! A Te jóakaratod velem volt már a születésem előtt és készítettél egy rám szabott, egyéni tervet. Világra jöttem. Növekedésemre vigyáztál, szépen felnőttem.

Kegyelmedből egy védőburok volt a családi fészek. Gondoskodtál, arról, hogy látó emberek vegyenek körül. Ők nem úgy látták a világot mint én. Valami mást láttak. Többet, szebbet, értékesebbet. Az örömük akkor sem tűnt el arcukról, amikor rögös úton jártak. Kutattam, mi lehet az? Mit látnak ők, amit én nem? Nem hagytam fel, nem adtam fel, figyeltem….és akkor..segítettél nékem. Felismertem, hogy nem látok lelki szememmel. Kiáltottam

_ Emlékszel Uram? Zokogtam. -Uram könyörülj rajtam! Úgy kiáltottam, mint az a két világtalan az út szélén akiken Jézus könyörült (.Máté 927-30.)

Örökre feledhetetlen a nap, amikor betört a Fény a szívembe! Gyönyörű volt. Megnyitotta a szemem, és belenézett a szemembe. Akit láttam, az Isten Fia volt. Láttam a szemét, azt a könyörülő szemet. Mint egy kataklizma, oly erősen hatott a felismerés, hogy látok. Látok! Látok!

Amint a híd korlátjára támaszkodva újra a folyót figyeltem, észrevettem, milyen lassan, de biztosan halad a víz. Valahogy így halad az én életem is. Lassan, de biztosan minden nap közelebb érek a nagy Óceánhoz, ahol várnak a túlsó parton a látó szeretteim.

Kibeszélhetetlen hála töltött el, mert a szívemmel hallottam az Ő szavát, hisz az én monológomnak vége volt már. Figyeltem a Mesterre. Engedtem, hogy újra belenézzen a szemembe, és úgy hallgattam:

-Tapasztaltad-e, hogy minél nagyobb a sötétség, ami a világban van, ha kigyúl a fény, az annál nagyobb, ragyogóbb? Emlékszel, hogy amikor nagy sötétség vett körül én mindig veled voltam, kihoztalak a világosságba? Bűnben születtél, ami sötétség. Ezt a sötétséget csak én, Jézus Krisztus űzhettem el és hordoztalak s most te is hordozhatod a fényt. Vigyázz, ne sötétség, ne szürkület, ne árnyék, hanem tiszta fény légy! Világíts, mert nagy a sötétség! Minél többet adsz a fényből, a benned levő fényesség annál nagyobb lesz!

Ezen a találkozón úgy éreztem hogy betöltekeztem ragyogással. Még egyszer visszanéztem a fodrozó víztükörre és szapora léptekkel haladtam tova, mert feladatot adott az én drága Mesterem, amit addig kell elvégezzek, míg nappal van.

Kisné Ady Éva