Körházi ágyon

Kórházi ágyon

A következő történetemet is széltében-hosszában beszövi Isten csodatévő szeretete.

Ő tud rólunk bárhol is vagyunk és bármilyenek is lennének emberi szemmel nézve a kilátásaink, Ő

képes cselekedni, mert nála nincs lehetetlen!

Egy budapesti klinikán feküdtem 1994 augusztusában. Akkor már több mint fél évet töltöttem kórházban. Még januárban történt, hogy rosszul lettem munkában, és a háziorvosom beutalt a zilahi kórházba. Következtek a vizsgálatok. Rossz véreredmény, rossz tünet.. Diagnózist szerettek volna felállítani, de nem tudtak. Több, mint 100db. antibiotikumot kaptam, semmi eredmény. Felszúrtak kétszer a vesémbe (citoszkópiai vizsgálat) eredménytelenül. Aztán Kolozsvárra kerültem, ahol kezdődött elölről minden. Ott sem kerültem el az igen fájdalmas citoszkópia vizsgálatot. Hiába a vizsgálat, kezelés, semmi eredmény. Kolozsvárról az utam Budapestre vezetett. Amikor indultam, azt mondta a tizenegy éves kisfiam, hogy:- édesanyám úgy pusziljon meg, hogy érezzem míg hazajön.! Amit mondott, elrejtettem a szívembe. A pesti klinikán nagyon komoly vizsgálatok következtek, aztán napok, hetek teltek.

Hogy mi zajlott le bennem? Nem szeretnék senkit sem azzal áltatni, hogy mindig fent voltam. Volt úgy, hogy elcsüggedtem. Ez legtöbbször akkor történt, amikor a laboreredményeket közölték. Hála az Úrnak, nem tartott soká a csüggedés, mert nem egy gyülekezet közösségét tudtam mögöttem, hogy imádkoznak értem. Kolozsváron a szalontársaim csak csodálkoztak, hogy, hogy van ennyi látogatóm, holott nem vagyok kolozsvári? Helye volt a bizonyságtételnek is.

Megtapasztaltam, hogy a kórház a legmegfelelőbb hely a bizonyságtételre. Ott mindenkinek van elég ideje, és ott olyanok vannak, akiknek nemcsak a teste, hanem a lelke is beteg. Jó kihasználni az ilyen alkalmakat arra, hogy az Isten evangéliumát tovább adjuk .

Vasárnap volt. A napsugár beragyogott a szobába. Elővettem a Bibliámat. Kíváncsi voltam, mit üzen az Úr. Ritka eset volt, hogy csak találomra kerestem igét, de ekkor különös módon így történt. Ezt olvastam :” Azt mondja az Úr, Dávidnak, a te atyádnak Istene: Meghallgattam a te imádságodat, láttam a te könnyhullatásidat, íme én meggyógyítlak téged!” Kir. 20 /5. Nem csak kint ragyogott a nap, bent a szívemben is kisütött. A remény újjáéledt bennem. Ahogy közeledett a látogatás ideje, arra gondoltam, hogy az én kedves barátnőm aki tegnap is meglátogatott, azt mondta, hogy ma nem jön, imaházba megy, aztán a családjával lesz. Nem számoltam arra, hogy valaki is felkeressen. Volt egy beteg a kórteremben, akinek nem voltak lábai, amputálták mind a kettőt. Gyakran segítségre szorult, ilyenkor örömmel segítettem néki, hála volt bennem, hogy nekem megvan mind a két lábam . Ekkor azt mondta a betegtársam, hogy menjek le nyugodtan az udvarra, mert már nincs szüksége rám. Lementem. Nem vártam senkit. Leültem egy padra szembe a kapuval. Nézegettem ahogy jöttek a látogatók a betegekhez. Volt, aki virágot hozott, volt aki a könnyeit vitte a betegének.

Egyszer csak, amint a kapu fele néztem, nem akartam hinni a szememnek. Álmodok? Nem ! Az én drága nővérem jött a férjével. Aki messze van a szeretteitől több időn keresztül, csak az tudja mit jelent egy ilyen találkozás. Miután leültek mellém, még jött egy baráti család Gödöllőről meglátogatni. Amint így együtt voltunk éreztem, olyan emberekkel vagyok körülvéve, hogy még a hely is szent. Bátorítottak, aztán imádkoztunk. Amikor Ernő a sógorom imádkozott, megéreztem, hogy hittel imádkozik. Ők elmentek, én fölmentem a kórterembe. A betegek csodálkoztak, hogy Erdélyből jöttek látogatóim, de még jobban azon, hogy milyen vidám vagyok. Egyik beteg kissé gúnyosan mondta, hogy -már három hete itt van és még mosolyog.! Következett a hétfő reggeli vizit. Bejött a professzor egy nagy csoport egyetemistával és a kezelőorvosommal. Mikor nézte a kórlapomat, valamit maguk között beszéltek, aztán hozzám fordulva azt mondta:

-Maga már holnap mehet haza.! Minden rendben! Egy ritka vírus fertőzte meg! Jól hatott a kezelés!

Tudtam. Én már tudtam előtte este, hogy minden rendben, mert nekem olyan Istenem van, akinél minden lehetséges. Azt már nem kell leírjam, milyen öröme volt drága családomnak amikor hazaérkeztem..Kegyelemből én is kaptam éveket. Azóta az a vírus többé nem jelentkezett.

Mindenkinek köszönöm, aki közbenjárt értem az Úrnál!!! Mindenért Istené a dicsőség!!!

Kisné Ady Éva