2019. augusztus 23., péntek

A vihar


Vihar
A nap már elbújt a szilágysági dombok háta mögé, maga után húzva egy sötét felhőt.
A meleg is alábbhagyott, szél indult útjára.
Stefi az egyik toronyház ablakából aggódva figyelte a gyorsan gyülekező felhőket. Gondolata közben szárnyra kapott, nagyobbik gyerekére gondolt, aki a nagyszülőknél nyaralt. Gondolataiból a Péter fia hozta vissza, aki nem törődve a viharfelhőkkel kérte anyját, hogy olvasson fel neki.
– Vacsora hármasban apukával, fürdés, aztán olvasok!.-mondta kisfiának. Csendben megvacsoráztak. A csendet csak a kint közeledő vihar zavarta. Péter szerette az estéket amikor édesanyja mellé ül, és olvas. Gyors tempóban ment a fürdés, addig Stefi az ebédlőben leszedte a vacsora maradványait, rendet rakott, majd elkészítette a fia fekvőhelyét.
Minden úgy zajlott, mint máskor. A kisfia felkuporodott az ágyra, és a fölöttük levő könyves szekrényből kiválasztotta a legkedvesebb könyvet, majd mellé ült, és olvasott. Péter elálmosodott, és hamar álomba is merült. Stefi becsukta a könyvet, és átment a szomszéd szobába lefeküdni.
Kint elindult a vihar. Messziről már hallatszott a dörgés, villámok rajzoltak csíkokat az ablak üvegére. A dörgések mind közeledtek.
Dirr, durr, csatt! Stefi nem tudott aludni. Amikor már elérte a várost is a vihar, egy furcsa érzés kerítette hatalmába, olyan nyugtalanságot érzett, amit azelőtt egyszer sem tapasztalt. Hirtelen fölkelt, mondta a férjének Endrének, hogy átmegy a gyerekszobába, és áthozza Pétert. Endre is felkelt, és bementek a mélyen alvó gyerekhez, ölbe vette a kisfiát, átvitte a maguk szobájába, hogy legyenek együtt míg a vihar elcsendesül. Amikor már sikerült az álomtól ocsúdó gyereket átvinni, akkor egy óriási, fülsiketítő dörrenés, majd hatalmas robaj hallatszott.
– Mi volt ez?- Kérdezték a szülők egymásra nézve.
Mintha a szomszéd szobából jött volna a félelmetes csattanás, csörömpölés, puffanás.
Döbbenten a félelemtől, benéztek a gyerekszobába. Akkor látták, hogy a könyves szekrény a gyerekek ágya felől le volt esve rá a gyerekek ágyára. Mindenütt könyvek szerteszét a földön, ágyakon. A szekrény darabokban hevert az ágyon, földön. A falon mély lyukak jelezték a szekrény helyét.
A látvány után alig tudtak szóhoz jutni, majd mind hangosabban mondták egymás fele fordulva:
  • Köszönöm, köszönöm Istenem!
  • Köszönöm, hogy megmentetted a gyermekemet! Istenem, csak Te adtad a gondolatot, hogy vigyem át a gyerekemet a másik szobába. Idejében tetted! Köszönöm!- mondta Stefi.
A vihar lassan elült, és hárman egy kis szobában buzgón hálálkodtak, hogy Isten hihetetlen módon mutatja meg hatalmát, és életet mentő csodálatos szeretetét.
Péter azóta már megnőtt, és nemcsak földi élete menekült meg csodálatos módon, de örök életet is nyert Jézus Krisztusban! S.D.G.
Zsolt. 23/4 Még, ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert Te velem vagy!
Kisné Ady Éva

2019. május 19., vasárnap

Gyöngyvirág szappan


Gyöngyvirágszappan

Egy olyan jellegzetes napra tekintek vissza, ami harmincnyolc éve történt.
Május közepe, virágos tavasz Zilahon. Kilenc év után újra kisbabát ölelhettem a szívemhez. Egy gyönyörű kisfiút. Vele ajándékozott meg Isten. Gyakran tekintek úgy rá, mint Isten gyógyító eszközére, hisz babavárás előtt négy hónap alatt négyszer voltam kórházban. A hormonháztartásomban zavar keletkezett, amit csak egy gyerek születése oldhatott fel. Harmadik gyerekem születése az életet jelentette.
Már két napos volt a kisbabám, amikor családom nagy örömmel, jött látogatni. Régóta vártuk a nagy eseményt. Amikor otthon a babaruhákat rendezgettem, a gyerekek simogatták a pólyapárnát., látszott, hogy szeretnék már látni benne a kis újszülöttet. Amikor aztán a világra jött, és meglátogathattak, Endre és Anna nem győztek kérdésekkel, lelkendezve kérdezték, hogy milyen a kistestvér? Megbeszéltük a nevét, Gyuri is, Endre is és Anna is az Attila nevet választották. Mikor már lejárni készült a látogatási idő, elbúcsúztam tőlük, kikísértem őket a váróból. Alig mentek el, jött Annuska a testvérem látogatni. Kevés ideig maradhatott, mert már terelték ki a látogatókat. Elmenőben ideadott egy csokor virágot, és egy kis szatyrot. Még utána néztem ahogy a lépcsőn ment lefele, amikor a munkahelyről egyik ismerősöm jött fölfele a lépcsőn. Mosolyogva köszönt, és mondta, hogy siet az édesanyját látogatni a felső emeletre. Én is elmosolyogtam magam amikor mondta, hogy:
__Éva, amikor jöttem fölfele a lépcsőn, úgy véltem, hogy magát látom jönni velem szemben. Pontosan olyan volt mint maga az a kis nő, még bólintottam is neki, és furcsálltam, hogy semmit nem reagál a köszönésemre.- mondtam az ismerősömnek, hogy az a nő a testvérem. Akkor gondoltam, hogy mégiscsak hasonlítunk egymáshoz Annuskával.
_Bementem a kórterembe, és kibontottam az Annuska csomagját. Többek között volt benne egy „Gyöngyvirág” szappan. Nagyon megörültem néki, mert akkoriban nálunk csak kulcsszappan volt. Ilyen illatos szappanok csak külföldről csöppentek be az országba. Gondoltam, ha már a nővérem ilyen kedves volt hozzám, akkor én sem tartom meg a szappant magamnak, hanem odaajándékozom a nővérnek, aki lelkiismeretesen, erején felül mindent megtett értem. Jött is be a kórterembe, és amikor hozzám érkezett, a szappant odaadtam néki. Rám nézett, mosolygott és megköszönte. Boldog voltam, hogy adhattam. Másik nap amikor újra szolgálatos volt, odajött hozzám, leült az ágyam mellé és azt kérdezte:
_Tudja kedves, hogy mit adott ide?
_Egy illatos szappant. _válaszoltam. Közben egy kissé nyugtalanul arra gondoltam, hogy valami egyéb lehetett a csomagolásban, amivel talán meg is sérthettem az ápolónőt.
Mosolygott, és előhúzott a zsebéből egy magyar pénzt. Az akkori árfolyam szerint száz lejt ért. Mai árfolyam szerint az a pénz kb. 10.000 Ft. Szép kis összeg volt. Azt mondta, neki éppen elég az a szappan amit tőlem kapott, ez engem illet, és visszaadta a pénzt. Mondta, hogy be volt dugva a pénz a szappanborító alá.
Mélyen elgondolkodtam ennek az ápolónőnek a becsületességén, hiszen nem rablásból szerezte, senki nem vonta volna felelősségre azért a pénzért, ha megtartja magának.
Azon túl annál a gondolatnál is elidőztem, hogy van olyan ember, aki anonim módon ad.
Becseni egy szappanborító alá!.
A pénzt eljuttattam jogos tulajdonosához, mármint Annuskához. Elmondta, hogy vannak külföldről barátaik, akik önzetlen szeretettel segítik őket.
Számomra ez az átélt „szappanos” történet életre szóló példa maradt a becsületességről, és akkor megtanultam a Máté 6/3, 4-et. „ Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.”
Kisné Ady Éva

2019. február 28., csütörtök

A tál


A tál
Amikor most visszatekintek emlékeimben gyerekkoromra, úgy tűnik, mintha a gyermekkor évei be lennének burkolva egy távoli ködbe aztán a köd kezd tisztulni és egyszeriből olyan gyönyörű tisztán tűnik elő, mintha csak tegnap lettem volna gyerek.
Tizenévesek voltunk a nővéremmel Annuskával. Elérkezett a várva várt vakáció. Hurrá, mondtuk boldog örömmel, hisz szüleink erre a nyárra úgy tervezték, hogy csak mi ketten megyünk „ haza”. A haza nálunk a szülőföldet jelentette. A boldogságtól rövidnek tűnt az az egynapi utazás amire vállalkoztunk, hiszen ketten jól el tudtuk tölteni az időnket a vonaton is. Beszélgettünk hangosan a mi Urunkról, hogy más is hallja meg, hogy ki nekünk Jézus. Ballán szálltunk le a vonatról, és telegramban értesítettük szüleinket megérkezésünkről. Fiatal erővel a csomagjaink sem jelentettek gondot Mindössze négy- öt kilométer után fölbukkant a falú.
Otthon Erzsi néném fogadott és ő az egész terepet átadta nékünk. Minden a régi rendben fogadott. Mi kellett gondoskodjunk magunkról. Mentem a kútra vízért. Ó, hogy vártam már, hogy belenézhessek a kútba úgy mint valamikor. A horoggal vigyázni kellett, nehogy kiakadjon és a veder elmerüljön. Vittem a vizet a mosakodáshoz.
Akkor történt a nemvárt esemény. A mosdótál ki volt lyukadva. A rozsda belemart és szivárgott szépen belőle a víz, le a tapasztott földre, ami le volt terítve anyám szőtte rongyszőnyeggel. A szőnyeget felcsavartuk, de nem volt miben megmosdani, pedig nagyon ránk fért volna, hiszen nem kevés korom telepedett meg rajtunk a hosszú út alatt. Szóltunk Erzsi nénémnek, hogy adna ő másik tálat, de kijelentette, hogy nincs más. Mondta, hogy ezt a tálat másik nap el fogjuk vinni Sámsonba, ott ügyesen megcinezi Juhász Lenci bácsi.
Éjjel Annuskával a terveinket beszéltük át. Este a hold Kusaly felől besütött az ablakon, annak a világossága adott fényt, mert a lámpában nem volt petróleum. Nem is nagyon kellett, hisz jókat tudtunk amúgy is beszélni. Erzsi néném fönt aludt a nagymamám volt kis otthonában, mert nagymamám már a Mennyországban volt. Reggel korán megindult a falúban az élet. Először a kakasok kezdtek bele a kukorékolásba, majd csitt, csatt,a pásztorok csattogtatták az ostort, hajtották legelőre az állatokat. Hallottuk ahogy a szomszéd kapuja nyikorogva nyílik ki, majd bőgve a tehén vánszorgott ki rajta. Csupa élet. Mi is hamar felkerekedtünk az ágyból, kicsit megmostuk magunkat a kezünkre töltött vízzel, és indultunk Sámsonba tálat javíttatni. Erzsi néném is jött velünk. A falút ahogy elhagytuk, erdőn vezetett át az út, ami már mindenkiféle madárdaltól zengett. A friss levegőben az illat áthatóbban volt érezhető. Erzsi néném jól ismerte az ösvényt ami a faluba vezetett. Nem messze laktak Lenci bácsiék a falú végétől, hamar odaértünk. Anna a kis barátnőnk nyitott ajtót. Amikor meglátta a tálat, már tudta, hogy miért és kihez mentünk. Mondta, hogy az apukája nincs otthon, de az anyukájával szívesen fogadnak amíg hazaér az apukája. Annával aztán jót tereferéltünk. Az anyukája is leült közénk, Igét olvasott, és egy énekre tanított „Veled járok Jézus....”Fülbemászó kis ének volt, és délutánra meg is tanultuk. Csak délután érkezett haza Lenci bácsi. Hozzáfogott a cinezéshez, és mikor végzett, a nap már elbújt, nemcsak azért mert lemenni készült, de egy sötét felhő is eldugta előlünk. Búcsút vettünk ettől a kedves hívő családtól, és elindultunk hazafele. Akkor indult el egy zuhogó nyári zápor, amikor még az erdőben voltunk. Mikor kiértünk, még akkor is esett, és hogy ne ázzon a fejünk, a tálat a fejünk fölé emeltük úgy mint egy esernyőt. Nagy volt a tál, jól elfértünk alatta mind a ketten. Egyikünk egyik felől fogta, másikunk másik felől. Az volt a baj, hogy csúszott nagyon az út. Kellett tartani az egyensúlyt, hogy el ne essünk. Egyszer mégis megtörtént a nem várt esemény. Én csúsztam el, Annuska belém volt fogózva, az ernyő is összekötött minket, és mind a ketten benne voltunk a sárban. Lábunk, ruhánk, mindenünk besározódott. Erzsi néném mikor látott, azt mondta, hogy az a jó, hogy a lelkünk nem lett sáros. Lassan elállt az eső. A falú népe nem volt kint az utcán, mindenki behúzódott, mert már sötét lett. Míg végigmentünk a falú utcáján az idő is megváltozott, kibújt újra a hold. Az ivókútnál ahogy megláttam a mi házunkat, a holdfényben észrevettem, hogy valami mozog a tornácon. Megijedtem. Annuska is látta, de ő nem ijedt meg. Bátran ment előre. Ahogy a kapuhoz értünk, egyszer csak kiszökött az addig mozgó valami. A kecske volt. Ette az Annuska virágait amit még előtte való nap szedett a réten. Megnyugodtam, hogy csak a kecske ijesztgetett. Jó volt este megfürödni a sártól a nagy tálban. Énekeltünk, imádkoztunk, és boldogan bújtunk ágyba.

2019. február 2., szombat

Gyula


Gyula

Esteledett! Az árnyék már hosszan megnyúlt Imre előtt. Nem emelte fel tekintetét, csak bámulta az árnyékát, amint az keveredett az őszi akác lombjával. Nem sietett, inkább andalgott. Egy udvar ajtajához érkezett. Kezével lendített egyet az ajtón, ami nyikorogva nyílt ki előtte. Rég nem járt erre. Eszébe jutott, hogy máskor milyen örömmel jött az ismerős portára. Most olyan nehéz a szíve, mint az a kő amire most rálépett. A faragatlan kőlépcső szomorú emléket idéz. Megsimogatja a korlátot, egy pillanatra arra gondol, hogy hány kérges kéztől lett ilyen sima, rajta hagyva egy élet nyomatát. Ki tudja, hány gyerekkéz fogózott örömmel a korlátba, és hány felnőtt kellett megkapaszkodjon benne, hogy az élet vihara ne döntse a földre? Fellép a tornácra és megáll az ajtó előtt. Szinte bánja, hogy ilyen hamar be kell lépjen. Húzná az időt, de már nem lehet. Odabent meggyújtották a lámpát, észrevették, hogy jön. Hangosan kopog, kalapját leveszi. Amint benyit, megpillantja nővérét Ilonát, aki egy lócáról áll fel, hogy üdvözölje.
-A Jó Isten áldja magukat!- szól. Átöleli Ilonát, érzi annak soványt vállait, és hangtalan zokogását.
– Imre! Imre! Hát megjöttél?- szól a tűzhely mellől sógora aki a tűzbe bámulva beszél.
– Igen, Gyula sógor! Itt vagyok! -mondja Imre.
Csönd. Csak a lámpa lángjának tompa lobbanása töri a csendet. Gyula visszaül a székre, egyik keze a kucsmáján amit a térdén tart, a másikkal a tüzet piszkálja a piszkavassal. Hosszú bajuszát megsimogatja, és beszélni kezd:
_Hát, tudod, úgy van, hogy nekem már ez nem az első. Sokat ki kellett már bírjak. Szomorúan kezdődött az életem. Csak három éves voltam amikor árván maradtam. Megnőttem, megnősültem, a feleségem gyermeket várt. Eljött a szülés ideje, szegény asszony belehalt, csak huszonhat éves volt. A gyermek megmaradt. Mit csináltam volna a kis Zsuzsikámmal, akkor ismertem meg a testvéredet. Ő vállalta, hogy anyja lesz a kicsimnek. Ilonával szépen fel is neveltük, közben még született két gyerekünk: Gyula és Margit. Örültünk a gyermekiknek, gyógyulgatott a sebem. Gyönyörű volt az én kis Zsuzsikám. Férjhez is adtam Danihoz, lettek kis unokáim, két fiú. Nahát,- megtörölte ingujjával a szemét -akkor újabb próba. Zsuzsika is huszonhat éves volt. A harmadik gyerek született. A kórházba volt, ott szült, de otthagyták egyedül, ő meg ki tudja hogyan történhetett, elvérzett. A gyermek ott volt mellette, az is meghalt, mert ráfeküdt. Dani fel akarta jelenteni a kórházat, de mi lebeszéltük. Úgyse hozta volna vissza a sírból. Idehoztuk a két kis árvát, addig neveltük, míg Dani meg nem nősült újra. Sikerült neki jó asszonyt találni. Akkor azt gondoltam, most mán vége a tragédiának....de most, ó, nem is tudom, hogy bírom. Az én Gyulám! A fiú, a szemem fénye! Ja, most jut eszembe Imre, hogy te is átélted, hogy meghalt a fiad. Nagy fájdalom! Tragédia. Tudod Imre, ez a gyermek olyan szelíd volt, mint egy bárány. Megnősült, kapott egy jó leányt magának. Szerették nagyon egymást, meg is született a kisleányuk. Szegény kicsi, neki kellett lássa az apját ahogy elborítja a homok. Gyula is házat akart építeni, abba halt belé. Elvitte magával a kisleányát is a hegyre, betette a szekérbe. Még fütyörészett, ahogy itt elhajtott előttünk. Mintha most is látnám a gyönyörű kék szemét ahogy visszafordította a fejét, hogy köszönjön. Utoljára köszönt.
– Elhallgatott. Csak a parázs sercegése hallatszott. Ilona köténye sarkával törülgette a szemét. Imre törte meg a hosszú csendet.
  • Gyula sógor! A Jó Istennek is fájt, amikor látta a Fiát meghalni. Jézus önmagát áldozta fel. A saját életét adta. Feltámadt, és így van esély arra, hogy az élet nem áll meg itt. Nem mindig kell könnyeket törölni. Ott fent nem lesz elválás!. Jézus elment, hogy felépítse a Házat. Egy örök Hazát!
  • Igazad van Imre! Jól beszélsz. Nem tart örökké ez a földi nyomorúság.
  • Igen, sógor! Az élet megy tovább!
Kint már egészen besötétedett. Az akácfák levelit zörgette a szél. Bent hárman álmodoztak egy olyan országról, ahol nem temetnek, örök az élet.
Kisné Ady Éva

2019. január 30., szerda

A piros szalag


A piros szalag.

Az életnek van árnyoldala is. Vannak terheink. Jó, ha tudjuk, hogy az árnyoldalon Valaki őrködik, vigyáz ránk. Nem mindig sima az út, olykor nagyon is sok a rög, a göröngy, de ha visszanézünk a megtett útra, észrevesszük, hogy Valaki, akit szemünkkel nem láttunk, segített cipelni a terhünket.
Egy ilyen terhekkel teli időszak volt a családunkban az 1983- 1986.ig terjedő időszak. Ez volt az az idő amikor épült a Zilahi imaház. Nagy számban vannak akik arra az időre datálják a megtérésüket, megújulásukat, hiszen az Isten nagy dolgokat tett, szinte hihetetlen módon szólította meg az embereket.
Míg a vasárnapok igazi ünnepek voltak, nekem a hétköznapok jelentettek óriási kihívást a teherviselésben. Gyuri elment reggel munkába, és csak este későn érkezett haza, nemegyszer késő éjszakába nyúló munkája volt az imaháznál. A famunkákon dolgozott. Ez bő három évig tartott. Vasárnap kivételével minden délután az imaházépítésen dolgozott. Pontosan akkor kezdődött az építkezés, amikor harmadik gyerekünk Attila csak két éves, a negyedik Tibor, akkor született. Szülési szabadságot hátrom hónapot adtak. Igyekeztem szülés előtt utolsó napig dolgozni, hogy ne kopjon el semmi a három hónapból. Tibornál sikerült is. Egyik nap abbahagytam a munkát, másik nap megszületett a kicsi. Akkor is az imaháztól hívtam haza Gyurit, hogy vigyen be a kórházba. Hála az Úrnak, egy egészséges, életrevaló kisfiút adott a Teremtő.
Sok teher hárult a két nagyobb gyerekünkre, Annára és Endrére. Anna már kilenc évesen úgy segített nekem, mint egy pótmama, így aztán örült nagyon amikor a válláról lekerült a teher. Sok volt a teendő: Nem volt eldobható pelenka, mint manapság. Nem akkor moshattam amikor időm volt rá, hanem amikor folyt a víz a csapon. Automata mosógép akkor még nem jött számításba. Zilah abban az időben nagyon gyengén volt ellátva vízzel. Egyszer, jobb esetben kétszer adtak vizet egy-két órára, olyankor megtöltöttük a kádat, mindenféle tartályt, hogy tartalékoljunk, legyen víz főzéshez, mosáshoz, fürdésre, WC öblítésére. A gázpalackcsere is gondot okozott. Ilyenkor a 22kg.-os palackot felcipelni a negyedik emeletre, nem volt könnyű, volt, hogy a kíntól könnyes volt a szemem, mégis örültem, hogy sikerült, mert azért is nagy sorokat kellett kiállni, ha nem értünk oda időben, már nem kaptunk. Élelem is jegyre volt.. Havonta lehetett kiváltani a kijelölt üzletből személyi igazolvánnyal.  Örültem amikor kiválthattam, hogy újra van olaj, cukor, liszt egy időre. A sok sorállás is olykor keserűséggel töltött el. A lépcsőházban összetartottunk a szomszédainkkal, jeleztük egyik a másiknak, hogy melyik üzletnél van sor. Álltunk sort tojásért, vattáért, tejért, és még sok másért. A keserű az volt, amikor kiálltunk több órás sort, s mire sorra kerültünk, elfogyott az árú.
 Szívesen dolgoztam délutános vagy éjszakai műszakban, mert a legtöbb tennivaló délelőtt volt, és olyankor kihasználhattam az időt. Az Endre és Anna dolga volt a kenyérvásárlás, ivóvizet hozni az artézi kútról, levinni a szemetet, szombatonként levinni és kiporolni a szőnyegeket a tömbház hátánál, valamint a gyerekek felügyelte is gyakran rájuk hárult, persze, a tanulnivaló sem maradhatott el. Talán minden nehézséget könnyebben viseltem azzal, hogy a Gondviselőm gondoskodott arról, hogy a munkahelyem olyan közel legyen, hogy hazaláthassak.
Megegyeztem Annával, hogy ha valami baj van otthon, jelezzen, hogy minél hamarabb hazaérjek. A jel egy piros szalag a konyha ablakába kiakasztva, amit amikor meglátok, intézkedem, hogy hamarabb otthon legyek.
Egyik szép nyári napon délelőttös voltam. A malom egyenletesen csörgött, morgott. Már úgy ki volt élezve a hallásom a malom zúgásra,hogy már a hangból következtetni tudtam, hogy rendben folyik e az őrlés. Ezen a napon minden simán zajlott. Már közeledett az idő, hogy hazakészüljek, kint voltam a malom teraszán az ötödik emeleten, figyeltem, hogy jön-e a váltás. Fel is tűnt a váltótársam, jött be a nagykapun. Megfordultam, és hazafelé pillantottam. Láttam a piros szalagot lobogni a konyha ablakában. Egy mély lélegzetet vettem, s rohantam a lépcsőkorláton csúszva lefele, nem vártam amíg a lift levisz, úgy siettem váltótársam elé, hogy vegye át a munkát. Át is vette szívesen. Pillanatok alatt elkészültem. A tömbházban is hármasával vettem felfele a lépcsőket.
Amint az ajtót kinyitottam, jöttek a gyerekek elém, Attila mondta: robbant!- aztán Anna magyarázta, hogy a halkonzervet föltette a gázra melegedni, közben Tibor sírt a szobában. Besietett Tiborhoz, Attila mindenütt utána a nyomában. Egyszer egy óriási robbanást hallottak. Felrobbant a kibontatlan konzerv a gáztűzhelyen, még a tűzhely rácsát is eltörte. A konzerv egész tartalma a konyha mennyezetén, onnan lógtak le a halak, valamint szerteszéjjel a konyhában mindenütt olajos nyomok. Attila nagyon megijedt, őt kellett megnyugtatnom. Annát elküldtem vegyen meszet, és hozzá fogtam letakarítani, valósággal halásztam a mennyezetről, majd a kádból hozott vízzel lemostam a falat. Estére már ki is volt meszelve a konyha. Este Gyurit meglepte a kimeszelt konyha, de mikor elmesélték a gyerekek a történteket, akkor együtt adtunk hálát, hogy egyik gyereknek sem történt baja, az Úr vigyázott a kis családunkra.
    „Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.
    Megőrzi minden csontját, egy sem töretik meg azokból.”
    Zsolt 34 / 20, 21

2019. január 11., péntek

Tengerparton

Tenger
Csendes nyári éjszaka. A vihar már elült. A tenger habjai halk morajlással simulnak a parti homokhoz. Az előbújó hold egy barakkokból álló gyerektáborra világít le. Egyik barakkban húsz ágy sorakozik. Nemég, még közel negyven, tíz-tizenkét éves kislányok csivitelésétől volt hangos a terem, mostanra azonban már lecsukódtak az álmos gyermekszemek. Csak az óra egyhangú ketyegése hallható.
A mennyezetet nézem. Ki tudja, már hány órája bámulom a holdat. Mintha ő is engem nézne. Gondolatban otthon vagyok. Egy kicsit mosolyogtam magamban azon, hogy hogyan fogom majd otthon elmesélni a bőröndöm történetét, ami nem kis izgalmat okozott idefele az úton. Kinyílt a kopott kis bőrönd éppen a repülőhídon, és minden tartalma kiesett belőle. Alattam a mélyben akkor vonatok jöttek, mentek. Gondolatban elképzeltem, hogy ha hazaérek, édesanyám majd megkérdezni, hogy- aztán mi történt? -mire majd elmondom, hogy csodálkozásomra semmi sem esett a mélybe, visszapakoltam mindent a bőröndömbe. A zár nem működött, így egyik ruhámból kihúztam az övet, körbekötöttem vele a bőröndöt, majd utánairamodtam a társaimnak akikkel a táborba igyekeztünk.
Halkan alánéztem a vaságy alá, lássam a bőröndöt. Ott lapult a sötétben, rajta fehérlett a „mentőöv”. Eszembe jutott hogy esti halk imámban meg sem köszöntem a Jó Atyának, hiszen Ő segített akkor nekem abban a helyzetben. Csendben kibújtam a takaró alól, és letérdeltem. Volt miért hálát adjak az Úrnak.
Már a harmadik éjszakát töltöttem a táborban, de ezen az éjjelen elkerült az álom. Az aznapi események visszaperegtek előttem. A hajóutazás. No, ott sem ment simán a dolog. Kora reggel Mamajára hajókáztunk. Jól telt, jót fürödtem, a part is sima, homokos. Szedegettem a partra vetődött kagylókat, figyeltem a távolodó hajókat, míg eltűntek a láthatáron. Az ebédnél voltunk gondban, mert egy fél kenyeret adtak és szalámit,de egy darabban. Nem volt szeletelő kés. A park ahol ettünk, ott jól laktak utánunk a kutyák. Amikor jöttünk visszafele Mamajáról, ahogy betereltek a hajóra, engem a kapitány a fülkéjébe ültetett. Már mikor beültünk a hajóra, beborult az ég, és hirtelen olyan erős vihar támadt, hogy a hajó nem vihetett Eforiáig, kikötött már Kostancán. Amikor kiszálltam, a pedagógusnő akkor nyugodott meg, mert a névsorolvasásnál nem találtak, nem tudták, hogy hol vagyok. Azután kézen fogott, úgy meneteltünk kettős sorban Kostancáról Eforiára gyalog. A táborban igyekeztek hamar ágyba terelni. Már hajnal lehetett, amikor én is elaludtam.
Reggel amint bújtam ki az ágyból, szokásom szerint le akartam térdelni, de arra gondoltam, hogy talán nevetni fognak a többiek, főleg a pedagógusnő, aki megosztotta velem az ágyat. Fájt a lelkemnek, hogy nem tudok térden imádkozni, otthon persze áhítatot is tartunk, itt meg ez van. Eleredtek a könnyeim. Amikor látta a pedagógusnő, hogy szipogok, megkérdezte, hogy mi baj van? Erre leplezni akartam az igazat, azt mondtam, hogy fáj a fejem. Bárhogy szabadkoztam, vitt a doktorhoz. Akkor még nagyon rosszul beszéltem románul, mert amikor az orvos azt kérdezte , hogy meg vagyok fázva? Én azt értettem, hogy azt kérdezi, hogy el vagyok tévedve. Mondtam, hogy nem. Ő azt mondta, de igen drága. A két szó nagyon hasonlít egymáshoz. RACIT megfázva RATACIT eltévedve. A kis félreértés után adott egy tablettát, amit nem vettem be. Tudtam, hogy a könnyeimet csak az otthonom törli le. Amikor románul beszéltem, elég komikusan hangozhatott, mert szórakoztak rajta. Gyakran beszéltettek magyarul, úgy tettek, mintha sosem hallották volna, hogy vannak magyarul beszélő emberek Romániában. Kértek tőlem egy beszámolót is a táborozásról, amit elolvastak az ebédlőben. Még egy magyar lány volt a táborban, de őróla nem derült ki, hogy magyar. Javarészt Bukarest környékiek voltak a táborlakók.
Gyönyörű emlék maradt az a két hét. A tengernek a varázsa csodálatos volt. Még ma is, ha visszagondolok arra a napra amikor megláttam először azt a csodálatos végtelen kékséget, amint összeér a horizonton az ég a vizzel, Istenmagasztalást indít el bennem.-Hatalmasak alkotásaid Istenem! A hegyek és a tenger nagyságodról beszél!!
Kisné Ady Éva

2019. január 5., szombat

Kiáltás az éjszakában


Kiáltás az éjszakában
1973. Gyönyörű nyári délután. Férjem falujából egy menyegzőről indultunk haza két gyerekünkkel. Endre öt, Anna egy éves. Gyuri kezében az elmaradhatatlan fabőrönd, köztünk Endre szórakoztatja a rokonságot, akik elkísértek ki a Budatelki tetőig. A rokonok visszatértek Ősbe, ám a rokonok közül kivált Ernő, aki akkor katona volt. Hozzánk szegődött, mert egy darabig egy irányba vitt az utunk, őt a katonasághoz, minket Lupényba. 
Alig váltunk el a csapattól, amikor már jól kirajzolódott a távolban a falu, ahol az állomás volt. Mutattam a gyerekeknek, hogy hova kell leereszkedni a kavicsos ösvényen, amikor a szemben levő hegyoldalon mint egy sikló kibújt a vonat a hegy háta mögül, és érkezett be az állomásba. Hiábavaló lett volna bármilyen nagy sietség, a távolság olyan nagy volt, hogy nem érhettük volna el. Csak néztük megkövülten. Lemaradtunk. Lehangoltan ereszkedtünk le a hegyről az állomásba, ahol közölték, hogy változott a menetrend, csak másnap reggel lesz újra járat. A gyerekek miatt aggódtam, mivel enni, innivalót csak annyit pakoltunk, ami másnap délig elegendő, A férfiak némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy elindulunk gyalog előre. Már beesteledett, amikor még mindig róttuk az utat előre. Feljött a hold. -_Édesanyám, a hold lát minket?- kérdezte Endre -Nem a hold lát, minket Isten lát, Ő tud rólunk. -válaszoltam, közben én is elgondolkoztam a mondottakon. Útközben sokat beszélgettem Endrével, könnyű volt elterelni a figyelmét a fáradságról, mivel őt mindig minden érdekelte. Nagy szerencsém volt Ernővel, mert sokat segített vinni Annát. Egyszer egy mikrobusz ért utol. Nem számított akkor, hogy mennyit kér, csak vigyen. Felvett, bevitt Ludasra. Tizenegy órára már ott voltunk abban az állomásban, ahova órákkal előtte beérkezett az a vonat amit lekéstünk, és amúgy sem mehettünk volna hamarabb, mert a csatlakozás éjjel tizenkettőkor van tovább. Örültünk a szerencsének. Szerencsének? Ma úgy látom, nem a szerencse mozgatta a szálakat. Ültem a váróban a kislányommal az ölemben, mellettem a kisfiam kimerülve a fáradságtól, a kis lábainak nem volt könnyű a majdnem húsz kilométer gyaloglás. Kezdett megtelni a váróterem, és mikor látta Gyuri, hogy nő a sor a pénztár előtt, beállt ő is a sor végére. Telt az idő, öt, tíz, húsz perc, de még nem nyílt ki a jegyiroda ajtaja. Egyszer hallatszik messziről egy vonatfütty. Érkezett a vonat az állomásba. A vonatfüttyre ébredt meg a jegykiadó. Akik elől voltak, kapták a jegyet, és rohantak kifele. Ernő is valahol elől volt a sorban, megkapta a jegyet, intett, hogy menjek ki a gyerekekkel. Kint álltam a peronon, mellettem a bőrönd és Endre, valamint Anna az ölemben. Látom, hogy a vonat lassan elindul. Ernő fogta Endrét az ölébe, szaladt vele, feltette az egyik kocsiba, majd leugrott, fogta a bőröndöt, mert Annát nem engedtem ki a kezemből. A bőröndöt már egy másik kocsira hajította, és a mozgó vonatról újra leszökött. Akkor ért ki Gyuri a peronra, amikor a vonat teljes sebességgel kint volt az állomásból. Úgy éreztem, most mindennek vége, mert a fiam Endre rajta van. A fiam! A fiam! Most mi lesz? Soha, soha akkorát nem kiáltottam, mint akkor.-Álljon meeeg! A visszhang visszaadta a saját hangomat: álljonmeeeg! A kétségbeeséstől nem láttam mi történik, csak egy piros táblát a magasban. A távolban levő vonat egy nagy féket húzott, és megállt. Négyen igyekeztünk a vonathoz. Az utolsó kocsiba felszálltunk, és hallottuk a csikorgó kerekeket újra elindulni. Gyuri elment megkeresni Endrét, Ernő a csomagokat szedte össze. Amikor minden együtt volt már, akkor kezdtem az izgalomtól megnyugodni. Úgy szorítottam magamhoz a kisfiamat, mint talán még soha addig. Még mindig izgatottan kérdeztem tőle, hogy nem félt? – Édesanyám, én nem féltem. Úgy beszéltük, hogy lát a Jó Isten! -Gyuri a fülke függönyét behúzta, mert sokan jöttek nézni, kik azok, akikért megállt a vonat.? Újra megtapasztaltam, hogy amikor legnagyobb a szükség, ott a Segítő! Hála, hála! Kisné Ady Éva