2018. május 20., vasárnap

Pünkösdi csoda

Pünkösdi csoda
Egy párnahuzatot vasalgattam. Régi emléket idézett. Fiatal házasok voltunk, amikor Nagymamát beutalták a kórházba kivizsgálásra. Mikor Édesanyám csomagolgatta össze a szükséges holmijait mondtam, hogy tegye oda az én párnámat, hadd érezze az új kelme illatát mama. Valahányszor valami textil anyagot vettünk, olyankor mindig elkérte, tetszett az illata.
Mivel állandó felügyeletet igényelt vaksága miatt, mindig vele volt valaki a családból. Egyik reggel a nagybátyám azzal a szomorú hírrel érkezett, hogy rákos daganat van a mama torkában. Mivel csak este kellett bemenjek munkába, akkor nap én vállaltam , hogy besegítek..
A kórház felé vezető út fehér volt .Már megérkezett a hó a hegyek közé., fehérbe borítva az amúgy fekete várost. Az a gondolat cikázott át agyamon, hogy közel van az én nagymamám is ahhoz a hófehér városhoz amiről annyit beszélt nekünk. Kissé kifáradva érkeztem meg, siettem, hogy mama ne legyen egyedül. Amikor a kórterembe értem, ő már köszöntött. Tudta, hogy én vagyok, ismerte a lépéseim hangját. Azt is tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, de nem egy szomorú tekintet fogadott, derűsen, mosolyogva , ülve várt. Kért, hogy üljek mellé, az ágy szélére, mert a beteg társainak el akar mondani egy költeményt. Csodálkoztam!. Költeményt? Amikor beléptem a kórterembe, pár perc alatt megtudtam, hogy minden betegtársa román. Az én nagymamámnak esélye sem volt soha, hogy románul tanuljon, hisz szülőfalumban csak magyar ajkúak éltek, otthon is csak magyarul beszéltünk. Soha nem hallottam tőle más nyelvet beszélni, mégis akkor egy elég hosszú költeményt mondott el románul. A költemény felért egy prédikációval, olyan mondanivalója volt. A betegtársai ámulva, csendben hallgatták. Addig soha nem hallottam, és azután sem soha azt a költeményt.
Kérdeztem mamát, hol tanulta? Azt felelte -a Lélek! A Szent Lélek drágám! Lefektettem. Láttam, hogy el van fáradva a beszédben, tovább nem kérdeztem. Nemsokára elaludt. Két hónap múlva örökre elaludt, és hitem szerint ott ébredt fel, ahol örök tavasz virul. Bennem ott maradt a pünkösd üzenete. Csodálatos élmény volt. A párnahuzatot azért őrzöm olyan féltő gonddal, mert emlékeztet arra, hogy a Szent Lélek csodálatos módon működik. Akkor a kórházban a román ajkú betegek is hallhatták az evangéliumot a maguk nyelvén egy hívő magyar asszonytól.
Kisné Ady Éva

2018. április 30., hétfő

2018. április 21., szombat

Festés


Festés
A napokban amint az utóbbi képet festettem, eszembe jutott egy régi emlék.
Már fiatal koromban nagy örömet jelentett, ha festhetek.
A Jó Isten a nővéremet a festészet szeretetével és tehetségével áldotta meg.. Én legtöbbet rajzoltam de festettem is, csak kissé kétbalkezes lévén mázolom magam vele. Amikor csak ketten Annuskával voltunk otthon, nem volt kérdés, hogy festünk-e? Szüleinket gyakran megleptük azzal, hogy a lakást festettük ki. Volt eset, hogy édesanyám csak ámult, hogy hol ibolyák tarkították a konyhát, hol gombák. Ez falfestés volt. Ahhoz hogy olajfestékhez jussunk, nagy időnek kellett eltelnie, de egyszer mégis sikerült.
Egy nyári alkalommal szüleinknek el kellett utazniuk haza. A szülőföldünkről Mocsolyáról mindig úgy beszéltük, hogy az a „haza”. Csak ketten maradtunk otthon.
Festünk! -volt a jelszó! Alighogy elhagyták a szüleink a terepet, átalakítottuk a nappalit. A székek, az asztal fölkerült a kanapé tetejére, felsodortuk a szőnyeget, kiterítettük a festésre váró vásznat, előszedtük a festékeket, és máris ment a munka. Elemében voltunk. Örültünk, hogy végre kettesben maradhatunk és élvezhetjük a szabadságunkat! A munka térden ment, közben nagyokat beszélgettünk.
Egyszer halljuk, kipp, kopp, valakik jönnek fel a lépcsőházban. Nem is sejtettük, hogy a mi ajtónkon fognak kopogni. Kemény, férfias kopogás. Egymásra néztünk Annuskával, majd én a térdeimre, amin rajta volt már a szivárvány minden színe. Szóltam Annuskának, hogy nyisson ő ajtót. Azt mondja nekem:
_-Évi te nézed meg, hogy ki kopog, addig megmosom magam, mert minden ujjamra más színt kevertem.
Megnyitottam az ajtót, és ott állt az én Endre nagybátyám egy fiatalemberrel, akit a legutóbbi gyülekezeti összejövetelen láttam. Köszöntem, majd mondom is, hogy szüleim nincsenek idehaza. . Egymásra néztek a látogatók, és azt mondja Endre bátyám, hogy
- hát így is jó. Annuskával szeretnünk beszélni.
Az ajtó mögül csak a fejemet hagytam láttatni. Elkezdtem magyarázkodni, hogy hova mentek a szüleim, csakhogy Annuska több időt nyerjen a mosakodáshoz. Amikor megjelent Annuska, átadtam a terepet.
Én be a szobába, ők pedig a konyhába mentek, ahol nem volt borogatás.
Leánykérés történt. Figyeltem, hogy ennek mi lesz a vége, mert a fiatalemberről tudtam, hogy nem lelkipásztor. Annuska már serdülőkorában azt mondta, hogy az ő férje lelkipásztor lesz. Kíváncsi voltam, hogy akkor most mi lesz?
Egy idő elteltével hallom, hogy a nővérem határozottan kijelenti, hogy
– bocsánat, de ez nem az Úrtól van!
Elmentek.
A már elpakolt dolgokat visszarendeztük, és folytattuk a festést ott, ahol abbahagytuk, időközben egymásra nevettünk!
Az idő igazolta, hogy semmi sem jobb, mint arra a belső hangra hallgatni, amit az Úr mond.
Kisné Ady Éva

Betegség


Mosteanában sajnos, nagyon sokat betegeskedtünk. Gyuri




tmég nagyobb intenzitással kapta el a betegség mint engem, mert nagyon legyengítette. Húsvétban mind a ketten ágyban voltunk, és azóta is nehezen erősödünk. Én, hála az Úrnak, ma nagyon jól éreztem magam, rég nem volt annyi erőm mint ma. Jó az Úr! A kamrában takarítottam. Ráfért!  Tiborék voltak lent a gyerekekkel, és az elmult szombaton még az apukájukat is rá tudták venni, hogy elmenjünk a hargita vendéglőbe egy kicsit ünnepelni, hisz a kis Illésnek is és gyurinak is ebben a hónapban van a születésnapja . ott voltak a dóri szülei is, igy hat felnőtt és két gyerekkel ültünk asztalhoz.   Voltam a versünnepen is, ott Adynak elszavaltam a " Köszönöm, köszönöm, köszönöm "c. versét.  Festettem is mostanában, nem sokat, az utóbbi egy kis romantikus kép egy olvasó lánnyal.

2018. március 27., kedd

Ady nagymamám mesél


Apai nagymamám mesél

Amint ezeket a sorokat írom, mintha érezném a mező illatát, ami a nagymamám ruhájából áradt, képzeletemben megjelenik fekete ruhás sudár alakja, ráncos, munkás kezének lágy, meleg tapintása.. Ezer írás közül is megismerném keze írását,
Tizenegy éves voltam, amikor, egy teljes nyári hónapot családunkkal Mocsolyán , a szülőfalumban töltöttünk. Egyik reggel a napot hirtelen elborította egy sötét felhő, elindult egy heves, nyári zápor. Dörgött, villámlott, percek alatt égiháború uralkodott a magasban. Nagymamám, akinek minden nap volt teendője a mezőn, ezen a reggelen azt mondta, hogy amúgy sem tud kint a mezőn dolgozni, ma az unokáknak mesél. Szőnyegszövés közben mesélt, közben keze, lába dolgozott. Annuska nővérem vágta a rongyot keskeny csíkokra, én pedig tekertem gomolyagba a felvágott rongyot. Nagymamám gondoskodott róla, hogy addig is, míg mesél, a munka ne álljon. Tettük is szívesen. Áhítattal hallgattuk, rendhagyó alkalomnak számított, hogy őt hallgathassuk. Látszott, hogy beleéli magát a mondanivalójába., mert sűrűn megszakította a szövést, szemeit törülgette. Előttünk, gyerekek előtt legendának tűnt a történet, hiszen egy ismeretlen világ nyílt meg előttünk. Most hagyom, hogy ő meséljen:
-- 1886-ban születtem bele a Csíszár családba. Juliannának kereszteltek. Már volt egy bátyám. Kiskoromban a szüleim jó gazdálkodó emberek lévén, engem is megtanítottak, hogyan kell ügyesen gazdálkodni. Idővel úgy beleszerettem, hogy megtaláltam benne a szépséget. Biztatás nélkül segítettem a földeken is dolgozni, hozzánőttem a természethez. Amikor mentem a mezőre, és egy kis szellő elindult, úgy gondoltam, nekem hajlonganak a bokrok, a madarak is nekem énekelnek. Az otthoni háztartást is örömmel vezettem. Felnőttem, és mint a többi lánynak, nekem is férjhez kellett mennem. Volt egy árva fiú, a szomszéd faluból Kusalyból, Ady Dánielnek hívták. Hét évvel volt idősebb tőlem. Nemesi családból származott, ám mégis szegénységben éltek, mert az édesapja aki a falú jegyzője volt, házépítés közben meghalt, hat gyermeket hagyott árván. A testvérei közül többen Mocsolyán telepedtek le, így került ő is Mocsolyára és 1904-ben feleségül kért. A szüleim eleinte vonakodtak hozzáadni, de én beleszerettem, és megpuhítottam a szüleim szívét. Akkor még nem gondoltam, hogy egy híres költő családjába keveredek. Nemsokára megszületett a kislányunk Ilona. A század elején nagyon rossz hírek terjengtek a világban Még ma sem tudom, hogy nagyapátokat mi késztette, hogy Amerikába menjen, mert itthon még abból a vagyonkából amit én vittem a házasságba, meg lehetett volna élni, de ahogy elindult az aranyláz, sokan kivándoroltak túl az óceánon. Itt hagyott nagyapátok a faluban a kis hat éves Ilonával. Könnyek között váltunk el egymástól. Azt gondoltam, soha nem tér haza. Arra is gondoltam, hogy a háború elől ménékül, mert még egy év sem telt bele kitört a világháború. A bátyámnak is megjött a behívója, elvitték a háborúba. Elgondolhatjátok, milyen nehéz volt tőle is megválni. Ő volt az egyetlen testvérem. Egyszer értesítés érkezett, hogy Fiumében meglőtték. Édesapámhoz mikor elérkezett a fia halálhíre, vette a puskáját, bement a szobába, és agyonlőtte magát. Nem tudta feldolgozni a fia gyászát. Még ma is ott látszik a falban a golyó nyoma. Ottmaradtam édesanyámmal és a kislányommal. Csak nők maradtunk a családban.
Egyszer, egy szép szeptemberi napon, már alkonyodott, amikor nyikorgott az ajtó, és belépett nagyapátok. Gondolhatjátok mekkora öröm ért hat év után újra együtt lenni. Hozta az aranyat. Még a fogai is aranyból voltak, de nekem nagyobb volt az az öröm, hogy végre itthon van. Nagyapátok termetre hasonlított a rokonaihoz, de jellemre nem. Ő nem dorbézolt, hanem szerezte a vagyont. Hozzá fogtunk házat építeni. Közben 1920 -ban megszületett édesapátok. Nagy öröme volt, hogy fia született. Nagyapátok adta néki az Imre nevet. Szerette a fiát. Ment szépen az építkezés, a ház lépcsőjéhez kellett a kő, nagyapátok elment követ hozni, én éppen ruhát szapultam a kútnál. Ilona lányom vigyázott Imrére, a két éves apukátokra....és akkor, soha nem felejtem el, valaki rohant felém. _ -Juliska! Juliska! Baj van, szörnyű dolog történt.! Közben hallottam, hogy félre húzzák a harangot. Kérdeztem, mi történt? – Ady Dánielt agyonütötte a kő!.-mondta. Mintha engem ért volna a kő. Először kiegyenesedtem, majd minden elsötétült előttem. Otthon voltam már, amikor magamhoz tértem. Elért a szülési fájdalom. Hét hónapos várandós voltam, és akkor 1922 áprilisában megszültem Erzsi nénéteket. Ő gyengécskébb volt mindig, mint a korabeli gyermekek, mert hamarabb a világra született.
Megdöbbenve hallgattuk, és kérdeztük nagymamát -és azután?.
- Hmm! Azután Isten irgalmas volt hozzám. Ma is úgy hiszem, azért ért a sok fájdalom, mert elindult felém az Isten, keresett, és csak így hallotta meg hangomat. A nagy nyomorúságban hozzá kiáltottam, mert tudtam, senkim sincs Istenen kívül. Belé kapaszkodtam. Eljutottam odáig, hogy bízni tudtam, azután odaadtam Néki az életemet, mert tudtam, Ő ad, és elvesz. Élő hitre jutottam. Ebben a hitben élek. Sokszor jöttek az életem tengerén hatalmas hullámok, ilyenkor az Úr kinyújtotta felém a kezét, és megtanultam járni a hullámok hátán. Ma örülök, hogy nektek is, drágáim, beszélhetek Isten megtartó erejéről. Nagy kincs a hit! Amikor a nap már lenyugszik, és én is nyugovóra térek, azért imádkozok, hogy az utánam következő nemzedék is Istenhitben éljen. Nemcsak akkor fohászkodok, hanem már hajnalban azzal kezdem a napot .
Közben a felhők mögül előbújt újra a nap. Nagymamám azt mondta
:-Látjátok? Ilyen volt az én életem is, Beborult az életem fellege, cikáztak rajta a villámok, de Isten hatalma velem volt, elűzte a fellegeket, kisütött a nap! Ez az én napom gyerekek! Már nagyon régen kisütött a szívemben!
Itt vége is volt a történetének. ami mély nyomot szántott a szívünkben. Ez a nyár volt az utolsó vele töltött idő. Elment oda, ahol sohasem megy le a nap. Utána csak sajátos kézírása maradt. Ahogy az írását szerettem volna leutánozni, úgy szerettem volna örökölni azt a bizalmat ami őt Istenhez bilincselte. Ma már lejegyezhetem, hogy ahogy nagymamámat Isten megkereste nyomorúságában, úgy megkeresett engem is, és ez a kegyelem! Hála, Hála érte!
Kisné Ady Éva 2018


2018. március 10., szombat

Képkiállításom volt az Idősek Klubjában  március nyolcadikán Ott volt Szilvi is. Ő is felköszöntött!
 Egy másik öröm, Korőrtárcsán Orsa már addig jutott, hogy imádkozott hangosan. Nála nagyon látszik, hogy vágy van a szívében az Úr után. Erika is nagyon buzgó, sőt ő is már imádkozott hangosan ma egy hete amikor volt a Női  Csendesnap Az az esemény is nagyon jó és szép volt!
 Mindenért HÁLA HÁLA!!