2017. január 18., szerda

Heló Rudikám!

Engedd SZÜLETÉSNAPODON,
hogy most rólad emlékezzek
mielőtt már nem mozdulnának
írásra a gyönge, öreg kezek.

Tudod, tél volt, épp a javából
gyerekek építettek akkor
hóembert a hóból.
ám nem hóember született
hanem ember a hóba,
január havába.
anya, apa, mama, papa
és még sorolhatnám
egy élő kisfiút tarthatott
mosollyal a karján,
az első gyereket,
az első unokát.
figyelemmel lesve
huncut mosolyát.

Napok múltak, évek teltek
egymást követték a telek
először csak óvodás
majd aztán iskolás
s, a kisfiú nőtt, növekedett,
minden egyes nappal
erősebb, s bölcsebb lett.

Bármilyen nagy ma már
ez a régen volt, kisfiú,
lelkében mégsem lett
olyan nagyon hiú
hogy elfeledje
ezt az öreg kezet
ami most neki
egy kis regét szerkeszt.

És, ez a nagymama
lelkében ma ott,
veled ünnepel
gondolatban tortát szel
köszönt egy Kis versel.

Jaj j, most mégis megrezzen,
csak álmodott a lelkem!
Száguldott a szelek szárnyán
de visszatért a való jelen!
Köztük a nagy óceán
a többit hadd, ne is sorolnám.

DE, fordul ám a kocka

most te vagy itt vele
bele vagy táplálva
direkt a szívébe,
fontos tárhelyébe.
úgy helyezett oda,
hogy e gépezetnek
nincsen törlő gombja.

Tudd meg azt is Drágám,
hogy ez a nagymama
fel sohasem adja
úgy telik a napja
az Élő Istenhez
száll fel az imája
többször térden-állva,
kéri a Menny Urát
drága unokáját
bűntől, bajtól óvja!


Szeretettel Évi mama

2017. január 2., hétfő


 Vonatjegy

Ha visszatekintek a mögöttem hagyott évekre, azt kell megállapítanom, hogy két pont között zajlott az élet: vagy  énekeltem az Úrnak, volt, hogy hangosan, de legtöbbször a szívem mélyén, ott fakadt a hála ,máskor "nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam!" Jónás 2 /3.
 A következő történetem mindkettőről szól.
  Nyolcadikos gimnazista voltam. Akkor még hét elemi után tettünk felvételi vizsgát  gimnáziumba. Városunkban nem volt magyar nyelvű gimnázium, így a 25. km-re levő városba ingáztunk vonattal. Szokásom volt, hogy előtte való nap bepakoltam a táskámat a következő napra. Ekkor is így történt. Este először mindent kipakoltam, majd órarend szerint mindent be, csakhogy egy dolog elkerülte a figyelmemet. Elfelejtettem a bérletet betenni a táskámba. Reggel, mint aki úgy tudja minden rendben, indultam a vonathoz.  Osztálytársakkal és nővéremmel aki két évfolyammal feljebb volt, ültünk együtt a fülkében. Nemsokára ahogy kiindult a vonat az állomásból, már jött is a jegykezelő. Nem kérte a bérletet,mert mindnyájan szóltunk, hogy "bérlet"! Továbbment. Fogalmam sem volt róla, hogy az én bérletem otthon lapul valahol a tegnapi könyveim között. Valamelyik szünetben vettem észre, hogy a bérletem nincs a táskámban. Félelem fogott el. Most mi lesz? kérdeztem magamban. Nagyon szigorúan büntették  azokat akiknek nem volt jegyük. Izgalomban teltek el az órák. Az is ki volt zárva, hogy gyalog tegyem meg az utat, mert esett az eső. Órák után a padtársnőm megkért, hogy menjek  vele a papírvoltboltig, hogy vásároljon füzetet. Egy kis kerülőt vett igénybe, mert a városon keresztül vitt az út, de nem utasítottam vissza, gondoltam , valahogy felejtem a problémámat Észre  sem vettem, hogy az eső nagyon csapkod, annyira magam alatt voltam. Míg álltam a bolt előtt, imádkoztam, hogy legyen az Úr segítségül nékem. Még ki sem jött a padtársam, amikor láttam, hogy az üzlet előtt a földön hever az esőben egy öt lejes. (román pénz). Pontosan annyi, mint amennyibe kerül a vonatjegy! Ujjongva vettem fel. A padtársnőm tudott a problémámról, és ő is csodálkozó, nagy szemekkel nézett, és azt mondta: Évi , te szerencsés vagy! Én erre azt feleltem, hogy ez nem szerencse .A Jó Isten segítsége! Meghallgatott!
. Örömöm volt, és mintha levegő feszített volna belülről .Énekeltem. Alig vártam, hogy elmondhassam a többi vonatos társaimnak is az örömöet! Addig sem leltem pénzt, azóta sem. Amikor a legnagyobb szükségem volt rá, akkor jött a segítség! S.D.G.

m
Műhelyben

Valamikor ott hevertem
sötét sarokban, porlepetten
mindenki aki arra jött,
elfordította orcáját kelletlen
gyorsan otthagyott, továbbment.
Nem látott bennem egyebet,
mint haszontalan szemetet.

Egyszer a Mester arra jött
És meglátott a szemét között
lehajolt, tenyerébe vett
Szelíd szemmel nézegetett
aztán hozzáfogott, lassan
keze tisztogatni kezdett.

Bőven akadt elég szemét
Mi bántotta a Mester szemét
lassan a por kopni kezdett
áldva áldom azt a kezet
mi gondosan tisztogatott
porban, szennyben ott nem hagyott.

Csiszolásra került a sor
hogy olyan legyek amint egykor
Megálmodott a Mesterem
s, munka alá vette lelkem
Akkor a fülembe súgta
addig simít, addig csiszol
míg hasznos leszek valahol

Titkon én is erre vágytam
hasznomat vegye a világban
Nem kívánok ékes lenni
Csak szeretetben szolgálni
Érezzem meg a melegét
Magamhoz közel a szívét.

Hiszem, hogy addig fényesít
míg tisztára megnemesít
Néha rám néz féltő szemmel
Telve vagyok szeretettel?
Szemem szemébe visszanéz
tenyerén tart Isteni kéz.
Ma is csiszol áldott keze
Fényesít Ő , nem enged el.

Kisné Ady Éva 2016 11 18

2016. december 28., szerda

Karácsonyest Szilágyságban

Hófödte tájakon száguldott a vonat, majd lassított, és csikorogva megállt. Csak egy utas szállt le az üres állomáson. A vonat tovadöcögött, ő pedig áthaladt a sínpáron. Katonasapkáját levette, térdre ereszkedett a hóban. Buzgó, hívő lélekkel fohászkodott, egyik kezével kibuggyanó könnyeit törölgetve, másik karja fel volt kötve, a kötés alatt mély seb tátongott.  felegyenesedett, és alighogy megindult az ösvényen, hirtelen megtorpant.
 - Igen, itt állt Anna, amikor engem és társaimat egy itt áthaladó szerelvény a frontra vitt. Akkor a 
vonat meg sem állt az állomáson, csak lassított. Erről a helyről kiáltotta Anna az asszonytömegből:
" Imre! Imádkozok érted! Imre!" Száz asszony hangja közül csak az övét hallottam. A háború borzalmai között hányszor csengett a fülembe ez a kedves hang-
    Felocsúdott emlékeiből, és sietve elindult, hogy még lámpagyújtásra hazaérjen, hiszen Szenteste van.  Míg rótta az utat, gondolatban a történelem egy keskeny hasadékán két évezredet lépett vissza.
Látja a szent Családot, a Fiút, aki az égből földre jött.Mekkora utat tett meg Jézus az emberért. Az ő háta mögött csak két napnyi út áll, mégis milyen hosszúnak tűnik.
  A meredek úton fölfele kimelegedett,  szívét is meleg érzés töltötte el. Nemsokára fölért a tetőre, ahol már szusszanhatott egyet.  Elbűvölő látvány fogadta. A völgyben ott a falu, az ő faluja.
A templomtorony büszke méltósággal emelkedett ki a hajlott-hátú öreg házacskák fehér tetői közül. 
A nap utolsó sugara pásztázta a hepe-hupás  vén Szilágy dombjait.
  -Szülőföldem! Mocsolya!
Felvett a hó alól egy darab hantot,szájához emelte, jutott rá egy darab könnycsepp,és megcsókolta.
A völgyben megkondult a harang. Karácsonyestre hívogató harang. Imre ekkor nekilódult az útnak.Katonabakancsa csak amúgy csúszott az ösvényen lefelé, mintha most már az út vitte volna őt. Hiába volt a nagy iram, mégis ez az útszakasz tűnt a leghosszabbnak.
    No, de amíg hátralevő útját megteszi addig pillantsunk bele abba a kis otthonba ahova igyekszik.....
Egy kis zsindelytetős ház áll a domboldalon. Keskeny sikátor köti össze a falú fő utcájával. A "tiszta" szobában egy nagy kerek asztal körül szokott összegyűlni egy néhány hívő keresztyén. Bibliát olvasnak, imádkoznak, énekelnek,egymást hitben erősítik. A citera hangja amin a ház gazdája játszik, gyakran lehallatszik az alsó utcára.
      Ma még nem jöttek a hívek. Amíg megérkeznek a gazdaasszony sürög- forog, készül az ünnepre.
A gazda fát hord be, hogy jó meleg legyen, növelje a hangulatot.Erre ám nagy szükség van, mert Anna , a lányuk nem mozdul.Csak áll és néz kifele az ablakon.Szeme tele könnyel, keze minduntalan egy levelet sodor a kötényzsebében.Újra előhúzza, bár százszor is olvasta már, most újra olvassa:        "Drága Feleségem, édes Annuskám! A baksai állomáson jól esett hallani amit kiáltottál.   Nagyon köszönöm, hogy imádkozol értem. Én is azt teszem érted.
Ne ijedj meg, amit most írok, hiszen lehetett volna rosszabb is.Meglőtték a karomat, most egy bécsi kórházban fekszem. Tegnap bombatámadás érte a kórházat is. Légnyomás ért. Gyakran akaratom ellenére reszket a fejem.De, így is hálás vagyok Istennek, hogy életben megtartott.
Sokat gondolok drága Édesanyámra is és a kis gyülekezetre .Szüleidnek köszönöm, hogy újra hajlékukba fogadtak ebben a háborús időszakban. Nagyon megrendített, amikor mellettem esett el a hadnagyom. Halálos perceiben arra kért, hogy imádkozzak érte.Megtettem, közben arra gondoltam, hogy te énértem könyörögsz. Már nagyon vágyakozom utánad!    Csókol Imre"
      Anna magához szorítja a levelet, és újra kibámul. Kint nagy, fehér csend, de most, mintha léptek közelednének. Érkezik az első a "hívek gyülekezetébe". Anna anyósa az. Magas, sudár alakja betölteni látszik a szobát, amint belép Annához. Kezébe fogja menye kezét, és odasúgja a fülébe
-Annuskám, ahogy szoktuk, imádkozzunk!-
Anna letérdel. Mellette térdel az anya, akinek a próbák a hitét megerősítették. Szívével hiszi amit kér. Hányszor segített rajta ez az Isten-hit.Most, midőn előtte látja térdelni menyét, mint egy kis riadt madárkát, érzi, hogy bátorítania kell   -Haza jön-súgja.
-Tudom Uram, hogy haza hozod őt-imádkozza Anna. Megkönnyebbülten áll fel, majd az ablakhoz lép, közben hangtalanul beszélget Istennel. Az ablak alatt elhalad egy rongyos, felkötött karú férfi..
Anna csak néz, de agya nem érzékel semmit.
    Kopogás hallatszik a pitvarajtón. Lina asszony szól.
    --Pisti! Nyiss ajtót!
     -Szabad? kérdi egy különös, rongyokkal körülcsavart férfi elváltoztatott hangon
    -Tessék csak, tessék bekerülni-szól a gazda, és odaszól feleségének-
   -Lina! Ezt a vendéget el kell látni,  elő minden finomsággal! szegény Imrét is hátha vendégül látja valaki! Áldja meg az Isten, aki jót tesz vele!
Lina asszony már fordul is a finomságot előteremteni.Pisti gazda lámpát gyújt, hogy ne a sötétben beszélgessen vendégével. Ekkor megnyílik a szoba ajtaja, és Anna akkorát sikolt, hogy még az alsó utcán is hallani lehetett.
-Imre, Imre
-Anna, édes Annuskám!-borult egymás nyakába a két fiatal.
Az anya kilép a szobából, szemét törülgetve csak annyit mond:
-Istenem, de jó vagy!
Imre előhúzza zsebéből az ajándékot
-Nézd Annuskám: ezt az ajándékot hoztam magammal. Egy rongyba csavart golyó volt az.
-De, hisz ez egy puskagolyó-csodálkozott Anna.
-Ezt a puskagolyót rendelte Isten, hogy eltalálja a karomat, különben  a még életben maradt bajtársaimmal orosz fogságban lennék valahol. Ez a golyó nem a halált, az életet hozta nékem. elengedtek, mert sebesült lettem- magyarázta Imre. 
    Abban a kis egyszerű otthonban a hála és az öröm volt az úr. Megszólalt a citera is, és játékában mintha egy angyal üzenné "Dicsőség a magasságban Istennek, a földön békesség, emberekhez jóakarat!"
  Az ablak alatt halkan felsorakozott egy kis csapat, és a csöndes hóhullásban hallszik az ének: "Csendes éj, szentséges éj"....




2016. december 27., kedd

Munkahely
Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt megemlékezem hajdani csodáidról; Zsolt 77 /12.
Csodálatos dolog megtapasztalni, hogy van egy Úr a világ felett, aki tud vívódásaimról, izgalmaimról. Tud rólam, ha szükségben vagyok, de akkor is követ, ha öröm tölti be szívemet. Ott van, amikor könnyet törölök, de ott van és együtt örül velem amikor kisimul az arcom az átélt örömtől. Történések sorozatában tapasztaltam és máíg tapasztalom jelenlétét.
Családommal a hetvenes évek dereka táján költöztünk dél Erdélyből vissza a szülőföldem vidékére Zilahra észak Erdélybe. Körülbelül . 500 km-re maradtak el a megszokott hegyek, a gyülekezetem, ami lelki otthonom volt, valamint munkahelyem.
Zilahon a férjem aránylag elég hamar kapott munkát, de én éveken át zörgettem állásért eredménytelenül. Férjem fizetéséből nagyon szűkösen éltünk. Amikor már feladtam az álláskeresést, akkor értesítettek a munkaügytől, hogy van munka, és ha nem fogadom el, akkor a munkaügy a továbbiakban ha lesz is állás valahol, nem engedélyezik, mivel az általuk felkínált állást nem fogadtam el. Nem volt kifogásom, jöhet bármilyen munka, csak segíteni tudjak a családi kasszán. Egy gyapotgyár kapujához szólt az állás. Elfogadtam. Nem volt nehéz, ellenőrizni kellett a gyár területére belépő és kilépő személyeket igazolvány szerint.
Örültem, hogy van munkám, de az örömöm hamarosan ürömmé változott, amikor három hét elteltével egy rendőr jött a munkahelyemre, és kérdezte, hova járok vasárnap? Kik a felmenőim? Amikor a rendőr kérdezett, eszembe jutottak azok az izgalommal teli esték, amikor édesapámat vártuk haza a rendőrőrsről a hatvanas években az erdélyi ébredés idején. A rendőr távozott, de rövid idő elteltével telefonon értesítettek, hogy jelenjek meg a rendőrségen. Kértem a férjemet, hogy nagyon imádkozzon értem, mert nagyon izgatott voltam. Azt sem tudtam, mit kell mondjak a rendőrség portáján. A nevem bemondása után mondtak egy szobaszámot, ahol aztán két rendőr várt. Érdekes módon, minél jobban üvöltöttek rám, úgy csillapodott az izgalom, a feszültség bennem. Azt kérdezték, hogy miért nem írtam bele a felvételi kérvényembe, hogy baptista vagyok? Mikor azt feleltem, hogy senki nem kérdezte, nem tudhattam, hogy egy munkahelyi kérelembe bele kell írni a vallási hovatartozást. Akkor aztán keményen értésemre adták ők, hogy két hét alatt keressek más munkahelyet, különbem „N” betűvel bontják a munkakönyvemet, ami azt jelenti, hogy büntetett,és ha bárhol kapnék állást, nem vehetnek fel bizonyos ideig, valamint minden addig megszerzett jogomat elveszítem.
Amikor hazaértem, férjem kérdezte, hogy, hogy volt? Sírva mondtam, hogy kiabáltak, üvöltöttek rám. -Ne bánkódj! -mondta. -a megoldás az Úrnál van! Másnap már írásban is megkaptam a rendőrség határozatát. Férjem tanácsolta, hogy írjak egy kérvényt a gyár főnökségéhez, hogy a gyárba vegyenek fel dolgozni. Én tudtam a legjobban, hogy a gyárnál nincs felvétel, hisz engem értesítettek a titkárságról, hogy ha bárki jön felvételi kérelemmel, utasítsam el, mert felvételi stop van, mégis megírtam a kérvényt. Jelentkeztem a titkárságon, hogy be akarok menni az igazgatóhoz kihallgatásra. A titkárnő kérdezte, mit akarok? Mondom, hogy felvételt a gyárba. Ő dühösen kifakadt, mondva, hogy- nem értette kérem, hogy nincs felvétel? Kitartottam, hogy bemegyek az igazgatóhoz. Még várnom kellett, addig is gondolatban beszélgettem az én mennyei Atyámmal. Amikor beléptem az igazgatóhoz, azt kérdezte, mi a baj? Mondtam, hogy nem dolgozhatok a kapunál. -Miért? Kérdezte.-Mert hívő vagyok. -válaszoltam, és átadtam a határozatot.
Akkor az igazgató elkérte a kérvényemet, aláírta, lepecsételte, és azt mondta : -nálunk a hívő emberek is dolgozhatnak! Könnyek között köszöntem meg, ő csak mosolygott.
Megtapasztaltam, hogy az én Uram hallja amikor zörgetek, és hatalma van kinyitni a bezárt ajtót is!
 Máté 7:7 Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! 8Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak
Ha ezernyi nyelvem volna, akkor sem tudnám kifejezni hálámat az Úr fele. Mindenért Istené a dicsőség!!

Kisné Ady Éva

2016. december 13., kedd

Lekvárfőzés

Gőzölög a lekvár a nagy fazékban
Míg a kanalat szaporán forgatom,
Nem akar pihenni az agyam
Mosolygok, a lekvárt buzgón kavarom.

Kint lassan már az őszi eső esik.
Tárt ajtón a gőz kiszalad, elillan
csak egy pillanat s ködbe tűnik
Mint a múlt, mi a lelkembe bevillant.

Nézegetem azt a sok buborékot
Pillanat alatt törnek a felszínre
És eszembe jut a tegnapom
Keserűségem, minek ma már vége.

Eloszlott, mint az a gőz a fazékban
mint buborék elillant. Volt, ma már nincs.
Telnek az üvegek finom lekvárral
Egyre dúdolom:-a béke drága kincs!!!

Kisné Ady Éva