2019. január 21., hétfő

Rudi és Jonatán születésnapja január 21.

Drága Rudi! Leírhatatlan az az érzés, amit akkor éreztem amikor nagymama lettem és téged tarthattalak karjaimban.Eltelt egy pár rövid év, és óvodába menve fogtam a kis kezedet. Újra eltelt egy, két év, és gyönyörködtettél a hegedű hangjával .Ezek az évek alatt sokat beszélgettünk, mesélgettünk.Feledhetetlenek!😐 Szeretted, ha a Bibliából mesélek, különösen Ábrahám történetét. Az évek szünet nélkül teltek, ma már egy kedves feleség van az oldaladon. Hitben élsz mint Abrahám, és te is elhagytad "Úr" városát, messze kerültél a szülőhazádtól. Légy a hit embere, és meglátod, nem marad el az áldás! 
" Áldjon meg téged az Úr! Ragyogtassa rád orcáját!" 
Boldog születésnapot kíván szerető szívvel
Mama és Papa

2019. január 11., péntek

Tengerparton

Tenger
Csendes nyári éjszaka. A vihar már elült. A tenger habjai halk morajlással simulnak a parti homokhoz. Az előbújó hold egy barakkokból álló gyerektáborra világít le. Egyik barakkban húsz ágy sorakozik. Nemég, még közel negyven, tíz-tizenkét éves kislányok csivitelésétől volt hangos a terem, mostanra azonban már lecsukódtak az álmos gyermekszemek. Csak az óra egyhangú ketyegése hallható.
A mennyezetet nézem. Ki tudja, már hány órája bámulom a holdat. Mintha ő is engem nézne. Gondolatban otthon vagyok. Egy kicsit mosolyogtam magamban azon, hogy hogyan fogom majd otthon elmesélni a bőröndöm történetét, ami nem kis izgalmat okozott idefele az úton. Kinyílt a kopott kis bőrönd éppen a repülőhídon, és minden tartalma kiesett belőle. Alattam a mélyben akkor vonatok jöttek, mentek. Gondolatban elképzeltem, hogy ha hazaérek, édesanyám majd megkérdezni, hogy- aztán mi történt? -mire majd elmondom, hogy csodálkozásomra semmi sem esett a mélybe, visszapakoltam mindent a bőröndömbe. A zár nem működött, így egyik ruhámból kihúztam az övet, körbekötöttem vele a bőröndöt, majd utánairamodtam a társaimnak akikkel a táborba igyekeztünk.
Halkan alánéztem a vaságy alá, lássam a bőröndöt. Ott lapult a sötétben, rajta fehérlett a „mentőöv”. Eszembe jutott hogy esti halk imámban meg sem köszöntem a Jó Atyának, hiszen Ő segített akkor nekem abban a helyzetben. Csendben kibújtam a takaró alól, és letérdeltem. Volt miért hálát adjak az Úrnak.
Már a harmadik éjszakát töltöttem a táborban, de ezen az éjjelen elkerült az álom. Az aznapi események visszaperegtek előttem. A hajóutazás. No, ott sem ment simán a dolog. Kora reggel Mamajára hajókáztunk. Jól telt, jót fürödtem, a part is sima, homokos. Szedegettem a partra vetődött kagylókat, figyeltem a távolodó hajókat, míg eltűntek a láthatáron. Az ebédnél voltunk gondban, mert egy fél kenyeret adtak és szalámit,de egy darabban. Nem volt szeletelő kés. A park ahol ettünk, ott jól laktak utánunk a kutyák. Amikor jöttünk visszafele Mamajáról, ahogy betereltek a hajóra, engem a kapitány a fülkéjébe ültetett. Már mikor beültünk a hajóra, beborult az ég, és hirtelen olyan erős vihar támadt, hogy a hajó nem vihetett Eforiáig, kikötött már Kostancán. Amikor kiszálltam, a pedagógusnő akkor nyugodott meg, mert a névsorolvasásnál nem találtak, nem tudták, hogy hol vagyok. Azután kézen fogott, úgy meneteltünk kettős sorban Kostancáról Eforiára gyalog. A táborban igyekeztek hamar ágyba terelni. Már hajnal lehetett, amikor én is elaludtam.
Reggel amint bújtam ki az ágyból, szokásom szerint le akartam térdelni, de arra gondoltam, hogy talán nevetni fognak a többiek, főleg a pedagógusnő, aki megosztotta velem az ágyat. Fájt a lelkemnek, hogy nem tudok térden imádkozni, otthon persze áhítatot is tartunk, itt meg ez van. Eleredtek a könnyeim. Amikor látta a pedagógusnő, hogy szipogok, megkérdezte, hogy mi baj van? Erre leplezni akartam az igazat, azt mondtam, hogy fáj a fejem. Bárhogy szabadkoztam, vitt a doktorhoz. Akkor még nagyon rosszul beszéltem románul, mert amikor az orvos azt kérdezte , hogy meg vagyok fázva? Én azt értettem, hogy azt kérdezi, hogy el vagyok tévedve. Mondtam, hogy nem. Ő azt mondta, de igen drága. A két szó nagyon hasonlít egymáshoz. RACIT megfázva RATACIT eltévedve. A kis félreértés után adott egy tablettát, amit nem vettem be. Tudtam, hogy a könnyeimet csak az otthonom törli le. Amikor románul beszéltem, elég komikusan hangozhatott, mert szórakoztak rajta. Gyakran beszéltettek magyarul, úgy tettek, mintha sosem hallották volna, hogy vannak magyarul beszélő emberek Romániában. Kértek tőlem egy beszámolót is a táborozásról, amit elolvastak az ebédlőben. Még egy magyar lány volt a táborban, de őróla nem derült ki, hogy magyar. Javarészt Bukarest környékiek voltak a táborlakók.
Gyönyörű emlék maradt az a két hét. A tengernek a varázsa csodálatos volt. Még ma is, ha visszagondolok arra a napra amikor megláttam először azt a csodálatos végtelen kékséget, amint összeér a horizonton az ég a vizzel, Istenmagasztalást indít el bennem.-Hatalmasak alkotásaid Istenem! A hegyek és a tenger nagyságodról beszél!!
Kisné Ady Éva

2019. január 5., szombat

Kiáltás az éjszakában


Kiáltás az éjszakában
1973. Gyönyörű nyári délután. Férjem falujából egy menyegzőről indultunk haza két gyerekünkkel. Endre öt, Anna egy éves. Gyuri kezében az elmaradhatatlan fabőrönd, köztünk Endre szórakoztatja a rokonságot, akik elkísértek ki a Budatelki tetőig. A rokonok visszatértek Ősbe, ám a rokonok közül kivált Ernő, aki akkor katona volt. Hozzánk szegődött, mert egy darabig egy irányba vitt az utunk, őt a katonasághoz, minket Lupényba. 
Alig váltunk el a csapattól, amikor már jól kirajzolódott a távolban a falu, ahol az állomás volt. Mutattam a gyerekeknek, hogy hova kell leereszkedni a kavicsos ösvényen, amikor a szemben levő hegyoldalon mint egy sikló kibújt a vonat a hegy háta mögül, és érkezett be az állomásba. Hiábavaló lett volna bármilyen nagy sietség, a távolság olyan nagy volt, hogy nem érhettük volna el. Csak néztük megkövülten. Lemaradtunk. Lehangoltan ereszkedtünk le a hegyről az állomásba, ahol közölték, hogy változott a menetrend, csak másnap reggel lesz újra járat. A gyerekek miatt aggódtam, mivel enni, innivalót csak annyit pakoltunk, ami másnap délig elegendő, A férfiak némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy elindulunk gyalog előre. Már beesteledett, amikor még mindig róttuk az utat előre. Feljött a hold. -_Édesanyám, a hold lát minket?- kérdezte Endre -Nem a hold lát, minket Isten lát, Ő tud rólunk. -válaszoltam, közben én is elgondolkoztam a mondottakon. Útközben sokat beszélgettem Endrével, könnyű volt elterelni a figyelmét a fáradságról, mivel őt mindig minden érdekelte. Nagy szerencsém volt Ernővel, mert sokat segített vinni Annát. Egyszer egy mikrobusz ért utol. Nem számított akkor, hogy mennyit kér, csak vigyen. Felvett, bevitt Ludasra. Tizenegy órára már ott voltunk abban az állomásban, ahova órákkal előtte beérkezett az a vonat amit lekéstünk, és amúgy sem mehettünk volna hamarabb, mert a csatlakozás éjjel tizenkettőkor van tovább. Örültünk a szerencsének. Szerencsének? Ma úgy látom, nem a szerencse mozgatta a szálakat. Ültem a váróban a kislányommal az ölemben, mellettem a kisfiam kimerülve a fáradságtól, a kis lábainak nem volt könnyű a majdnem húsz kilométer gyaloglás. Kezdett megtelni a váróterem, és mikor látta Gyuri, hogy nő a sor a pénztár előtt, beállt ő is a sor végére. Telt az idő, öt, tíz, húsz perc, de még nem nyílt ki a jegyiroda ajtaja. Egyszer hallatszik messziről egy vonatfütty. Érkezett a vonat az állomásba. A vonatfüttyre ébredt meg a jegykiadó. Akik elől voltak, kapták a jegyet, és rohantak kifele. Ernő is valahol elől volt a sorban, megkapta a jegyet, intett, hogy menjek ki a gyerekekkel. Kint álltam a peronon, mellettem a bőrönd és Endre, valamint Anna az ölemben. Látom, hogy a vonat lassan elindul. Ernő fogta Endrét az ölébe, szaladt vele, feltette az egyik kocsiba, majd leugrott, fogta a bőröndöt, mert Annát nem engedtem ki a kezemből. A bőröndöt már egy másik kocsira hajította, és a mozgó vonatról újra leszökött. Akkor ért ki Gyuri a peronra, amikor a vonat teljes sebességgel kint volt az állomásból. Úgy éreztem, most mindennek vége, mert a fiam Endre rajta van. A fiam! A fiam! Most mi lesz? Soha, soha akkorát nem kiáltottam, mint akkor.-Álljon meeeg! A visszhang visszaadta a saját hangomat: álljonmeeeg! A kétségbeeséstől nem láttam mi történik, csak egy piros táblát a magasban. A távolban levő vonat egy nagy féket húzott, és megállt. Négyen igyekeztünk a vonathoz. Az utolsó kocsiba felszálltunk, és hallottuk a csikorgó kerekeket újra elindulni. Gyuri elment megkeresni Endrét, Ernő a csomagokat szedte össze. Amikor minden együtt volt már, akkor kezdtem az izgalomtól megnyugodni. Úgy szorítottam magamhoz a kisfiamat, mint talán még soha addig. Még mindig izgatottan kérdeztem tőle, hogy nem félt? – Édesanyám, én nem féltem. Úgy beszéltük, hogy lát a Jó Isten! -Gyuri a fülke függönyét behúzta, mert sokan jöttek nézni, kik azok, akikért megállt a vonat.? Újra megtapasztaltam, hogy amikor legnagyobb a szükség, ott a Segítő! Hála, hála! Kisné Ady Éva

2018. december 26., szerda

Endre és a csúszka


Csúszás a jégen
Lupényba mindig korán beköszöntött a tél .Egyik havas, téli reggel ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy a hó úgy beborította a fákat, hogy úgy néztek ki mint valami gyönyörű menyasszonyok. Ragyogtak. A kis fiamat is részesíteni szerettem volna a gyönyörű látványban, ezért felöltöztettem, és hogy a szépet a hasznossal összekössem, bevásárolni vittem magammal.
Amíg fölfele vitt az út az üzlethez, csak gyönyörködtünk a gyönyörű fehér tájban nem volt semmi gond ám amikor hazafele vitt a meredek lejtőn az út, akkor kezdtem izgulni, nehogy elcsússzak a szatyorral és az ölemben levő két és fél éves kisfiammal. Egyik csúszka után jött a másik. Egyszer jó hangosan mondom:
  • Endre! Csak el ne essünk!!- mire Endre hamar reagált
  • Anya! Ne félj! Segítek! Nem fogsz elesni! Szorítom a nyakadat!- valóban, nem estünk el, de mosolyt csalt a rémült arcomra Az Úr megőrzött. Ő vigyázott ott fent ránk! A fiam otthon el is dicsekedte, hogy vigyázott rám nehogy elessek. Ilyen, és ehhez hasonló történetek színesítették nagyban gyerekeimmel, unokáimmal töltött időmet. Feledhetetlen idők!
    Kisné Ady Éva


2018. december 1., szombat

Lupény


Lupény

Mintha az idő kereke egy pillanatra megállna, újra egy gyerek, egy fiatal szív dobog bennem, ha Lupényra gondolok. Ez a vidék a visszatérő boldog emlékek sorozata. Odaköltözésünk első napjára még élénken emlékszem.
-No, gyerekek, leszállás! Végállomás! - cseng fülembe édesapám hangja. Nyolc éves voltam. Miután leszálltunk a vonatról, édesapám megfogta a nővérem kezét, édesanyám öleben a kilenc hónapos öcsémmel, elindultak az új otthon felé. A világtalan nagymamámmal és jókora csomagokkal körülvéve az állomás előtti peronon maradtam. Vigyáztam a holmikra, míg édesapám visszatér értünk. Míg várakoztam, nagymamámnak meséltem, hogy mit látok magam körül. Behunyt szemmel most is látom az állomást, mivel odaköltözésünk után több mint tíz évig az ablakunkból jól lehetett látni. Ami mögötte látható volt, az már a nagy hegyóriás, Ma is könnyen meg tudnám rajzolni a hegyvonulatot, annyira lekötötte a látvány a figyelmemet. A leckémet a konyhában, a belső ablakpárkányon írogattam. Arra hivatkoztam, hogy ott jobban látok, de engem leginkább a hegy érdekelt. Másodikos koromban volt egy titkos vágyam, hogy egyszer feljussak a hegy tetejére, és lássam meg mi van a hegyen túl. Csak nagymamám tudott róla, mekkora honvágy égett bennem. Édesapám, aki nagyon szeretett kirándulni, egyszer egy nyári napon felvitt magával a hegyek tetejére. A fantáziám dolgozott útközben. Titokban a szülőföldemet képzeltem a hegy túloldalára. Szinte meglepett, hogy az amit láttam, az hegy és megint hegy, ameddig a szem ellát, sűrű, erdőkkel borított hegyek sorozata. A fái felém bólogattak a szélben. Lehet, hogy kiengesztelő bóknak vettem, mert beleszerettem a hegyekbe. Mögöttünk a mélyben megmutatta édesapám az otthonunkat. Olyannak látszott a város, mint egy gyöngyfüzér, és ebben a gyöngysorban ott állt a mi otthonunk is. Édesapám azt mondta, hogy ezek a hegyek védik a várost. Úgy van a város a hegyek között, mint a gyermek az anyja ölében. Édesapám szájából olyan jól estek a szavak, bizalmat keltő volt akkor ezt hallani.
Közben teltek az évek. Megértettem, hogy ott az otthonom, ahol a családom. A családom pedig igazi otthont nyújtott. Lupény mind jobban belelopta magát a szívembe. A hegyek, a Zsil vizének állandó csobogása, a macskaköves út, ami hosszában átszelte a várost, az iskola, a park, az üzletsor, a Zsil feletti lógóhíd, a dombon levő imaház, a testvéri közösség, és ami ifjúkorom gyönyörű emlékeiből mindig visszaköszön, az az imaház hátánál levő magas domb. Ez az „ifjú szívek” dombja volt. Gyülekezetünk fiatalokból állt, kivéve Max testvért és feleségét, valamint nagymamámat. A többi testvér mind negyvenöt éven aluli volt. Nyáron vasárnapról vasárnapra negyvenen, ötvenen énekeltük fent a hegyen az alkalom végén „ A nap leszáll, az égből hull a harmat ár...”
Ebbe a hegyek közé szorított városban úgy éltem, mintha Isten tenyerén élnék. Védetten, oltalomban, egy bizarr világban. Akkora volt a kontraszt, mint a korom ami leszállt erre a gyönyörű vidékre. Tapasztaltam, hogy nem mindig sima az út, vannak rögök, göröngyök, sőt még sziklafalba is lehet ütközni, de ott tanított az Úr felállni, hinni a hihetetlent is. Ott öltöttem magamra a fehér ruhát, Ott lettem feleség, és két gyerekemnek édesanyja. Huszonkét év emléke köt ehhez a „hegyen épült városhoz, ami hitéletem első bástyáját jelenti.

2018. november 19., hétfő

Bentlakás


Bentlakás
Már az őszi nap simogatta a leveleket a Zsil völgyében. Petrozsény főutcájáról tértem be a kollégiumba. A zsibongó folyosón bizonytalan léptekkel, mélyen elgondolkozva kerestem a szobát ahova lehorgonyozhatok. Egy ajtón kilépett a pedagógusnő, és ujjával intett, hogy hova nyissak be. Lárma, zaj hallatszott ki a szobából. A zaj hallatán még nagyobb volt bennem az az érzés, ami olyankor szokott hatalmába keríteni, amikor idegennek érzem magam az engem körülvevő világban. Addig még nem voltam bentlakó, édesanyám ötlete volt, hogy a gimnázium harmadik évére költözzek kollégiumba, hátha jobban tűröm a sok orrvérzést ami gyakori kellemetlenséget okozott vonaton, úton.
Egyszer csak egy ajtón belül találtam magam három lány társaságában. Egy ágyra mutattak miután bemutatkoztam.
Az a te ágyad, van hozzá egy éjjeliszekrény is.- mondta az egyik, majd hangos kacagásban törtek ki. Az otthonról hozott holmikat csendesen pakolgattam ki a táskám mellett levő batyuból a szekrénykébe. Mindegyik darabnak megvolt az otthon illata, melege. Szememmel simogattam őket. Amit a lelkemmel simogattam meg az a Biblia volt, ami az asztal tetejére került.
Miféle könyved van?- kérdezték szinte egyszerre a lányok, akik minden mozdulatomat szemmel követtek.
Biblia-feleltem.
Azért a könyvért még repülni fogsz! Hívő vagy?
Igen! -mondtam, mire a lányok összenéztek, majd hangos nevetésben törtek ki. .-Gratulálunk az ágyadhoz! Éppen neked való, egy ilyen hívőnek lett szánva!-Leültem az ágyra, mert szék nem volt a szobában. Reccs! Reccsent az ágy, valami törött, korhadt deszka tartotta a matracot. A lányok tudtak róla, szinte élvezték a helyzetet, és megindult a gúnyolódás áradata. Nem szóltam semmit, csak egy mély keserűség szorította a torkomat. Hiányzott az otthon biztonságos békéje. Ha nem az a környezet vett volna körül, egy jó kis humorral könnyen elhessegettem volna a dolgot, hiszen meg voltam szokva bővölködéssel is, szükölködéssel is, de akkor nem volt erőm beszélni. Magamban kértem Istent, hogy Ő vigasztaljon meg. Állva maradtam, közben a Bibliám mellé kihelyeztem az írószereimet. Egy könyvjelző is előkerült, és gondoltam, hogy jó helye lesz a Bibliámban. Ahogy kinyitottam a Bibliám, az a János 14 -nél nyílt ki. A szemem az első versre esett-„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek. higgyetek Istenben és énbennem!” Ritkán éreztem olyan hatását egy üzenetnek mint akkor. Miközben éreztem ahogy eltölt az Istentől kapott áhított nyugalom, kopogtak az ajtón és belépett a gondnok,
Van itt egy rossz ágy amit elviszek a fiukkal, s már kint van az új ágy új matraccal. -mondta. Akkor egy életre megjegyeztem a János 14/ 1-et.„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!” Ó, de jókor jött! És micsoda látható, tapintható bizonyosság követte.
A lányok szóhoz sem jutottak. Olyan csend lett, amiben benne volt az én vigasztalódásom, benne volt a lányok szégyenérzete is, ami még nem halt ki belőlük. Későbben amikor egyikkel csak kettesben voltam a szobában, elmondtam amit akkor olvastam. Elmosolyodott, és amikor szükségét látta barátian mellém állt. Többé nem gúnyolódtak a többiek sem, és a Biblia miatt sem árultak be, mert valamit megsejtettek abból az Úrból akit szolgálok. Kisné Ady Éva

2018. november 16., péntek

A kötény



A kötény

Amikor a gyerekeim hazajönnek nagy a nyüzsgés a konyhában. Nincs ez másként akkor sem amikor útra készülnek. Ilyenkor elmaradhatatlan kellék a kötény.
Tegnap is egy ilyen nap volt. Már korán felkötöttem magamra, hogy a napi teendőimhez hozzálássak. Sütkérezés közben, ami nem a napon való sütkérezést jelenti nálunk, hanem a kályha körüli sütést, amint a kötényemre bámultam, az emlékek megszálltak. Mintha egy filmet forgatnának, úgy láttam a kötény történetét. Nem csodálkozom magamon, hisz előttem az édesanyám régi, kopott köténye volt. Elindultak a gondolataim édesanyám és a kötény körül. Valahányszor rá gondolok, mindig kötényben látom őt.
Mindjárt az elején kezdeném a filmet:
Édesanyám kilenc hónapig hordott a köténye alatt, míg megszülettem. Vajon hányszor simogatta kötényét, mikor érezte, hogy már megmozdult valami? Milyen álmokat dédelgetett? Hányszor imádkozott értem?
Aztán, miután megszülettem a kötényébe kerültem, benne cirógatott, etetett, itatott, majd kötényébe fogózva tettem első lépéseimet. Kötényébe fúrtam arcomat, amikor sírtam. Ó, de hányszor jólesett a kötényébe rejtsem a könnyes arcomat. Köténye sarkával törölte le könnyeimet, majd mögüle rámnevetett jelezve, hogy most már minden rendben.
Még kisgyerek voltam, és egyszer a mezőről két kis nyulat hozott haza a kötényében a mi nagy örömünkre. Mennyi emlék! Dagasztás, kenyérsütés. Ilyenkor milyen jó illata volt a kötényének!
Édesanyámnak ügyesen járt a keze amikor a nagy lapítón a laskanyújtóval sodorta a tésztát. Vékonyra nyújtotta, gyönyörűen kerekedett. Mi gyerekek azt figyeltük, hogy milyen nagyot csapódik a végén.
Egyik alkalommal éppen kinyújtotta szép vékonyra a tésztát, amikor valaki kintről szólította. Otthagyta a tésztát az asztalon, én pedig arra gondoltam, én is csattogtatok egyet. Jó keményen rátekertem a tésztát a laskanyújtóra de az sehogy sem csattant, helyette összeragadt az egész tészta. Mikor bejött édesanyám, egy fintort vágott felém, mert az egész mű el volt rontva. Kezdhette elölről. Akkor délben késett az ebéd miattam. Nagymamám csak annyit szólt, hogy -Évi csak jót akart! Édesanyám legyintett, majd azt mondta- hát még kötény sem volt előtte!
Emlékszem, egyszer azon találtam, hogy a köténye a földre volt terítve, és azon imádkozott. Érettem is a földre borulva imádkozott amikor nagyon beteg voltam.
Sok emlék fűz a kötényéhez! Mennyi illatot hordozott!!!
Arra gondja volt, hogy este miután a konyhát rendbe tette utolsóként vette a kötényét, kimosta, hogy reggel tisztán vehesse fel.
Valahogy így vagyok a szívemmel. Hasonló az édesanyám kopott kötényéhez. Nappal annyi minden kerül bele, estére jó kimosni, hogy holnap tisztán induljon a nap, dolgozzon addig míg egyszer elszakad!
Kisné Ady Éva