2018. november 4., vasárnap

A menyasszony kész


A menyasszony kész, várja a vőlegényt

21 évvel ezelőtt éltem át egy szerettemnek a hazaköltözését.
Késő őszi éjszaka. A szobában csak az alvók szuszogása volt hallható. Engem került az álom. Hideg volt a szobában, fázósan húztam magamra a takarót. Hűvös november, s a fűtés nagyon akadozott. Az éjszakai csendben megszólalt a telefon. Nézem az órát, hajnali fél öt. Kipattantam az ágyból, a hideg telefonkagylótól megborzongtam. Édesapám halkan szólt a telefonba:
- Évi drága, jöjjetek, mert édesanyátok rosszul van!
- Megyek!- mondtam édesapámnak.
Addigra már a családom is felébredt.
-Megyek mamához, majd telefonálok- szóltam be a szobába.
Kiléptem az ajtón, és bekopogtam az öcsém ajtaján.
-Manci! Szólítottam a sógornőmet
- Megyek Ady mamához, mert rosszul van.- Ő is gyorsan öltözött, és mindkettőnk cipője hangosan kopogott a lépcsőházban ahogy a negyedik emeletről igyekeztünk ki a szürkületbe. Kora vasárnap hajnal volt. Az utcák üresek, Ebben a korai órában még az imaházba igyekvő emberek sem indultak el otthonukból. Csend vett körül, és a köd, ami a szürkeségben gomolygott. Akkor olyan jó volt, hogy Mancival mehettem. Hideg kezemet bedugtam kabátja mély, meleg zsebébe, ahol elfért az ő és az én kezem is. Emlékeket felidézve beszélgettünk a hosszú úton. Mikor a kis utcába befordultunk volna, egyszer azt kérdezi Manci:
  • Évi! Mi lesz, ha ?
  • Nincs „ ha”-mondtam.
Elsőnek én nyitottam be. Édesanyám ült az ágyon, összecsapta a kezét, és a már jól ismert mosolyával mondta, hogy már nagyon várt. Odamentem hozzá, közben Manci is bejött. Őrá is rámosolygott, de láttam, hogy meg kell törölöm a száját. Ahogy törölgettem, megfogta a kezem és megcsókolta. Kérdeztem tőle, hogy kész-e a menyasszony?
-Kész! -válaszolta. A fejét a karomra hajtotta, és HAZAMENT!
Tudtam, jó helyre ment. Már napok óta azt hajtogatta, hogy várja a Vőlegényt, mert a menyasszony már készen van az indulásra. Manci könnyezett, és szinte mind a hárman: édesapám, Manci és én egyszerre mondtuk, hogy „MEGVÁRT!”
Azóta is gyakran gondolok arra a napra, amikor énértem is jön a Vőlegény! Én is azt mondhassam akkor :KÉSZ!
Kisné Ady Éva

2018. november 1., csütörtök

Mögöttem , előttem


Mögöttem, előttem

Rügyfakasztó, kora tavasz volt
Mindenfele virág illatozott,
Mikor Uram megtervezte utam
Vándorutamra elindultam

A tavaszt forró nyár követte
A remény szívem szédítette
Mély gyökeret vert bennem a hit
Hullámvölgy felett hit volt a híd.

Ám, mégis szakadékba értem.
Mért jött értem, még ma sem értem
Az, ki mindig karjában hordozott
Lent a mélyben halni nem hagyott

Kapaszkodtam erős kezébe
Felhozott a hegy tetejére.
Golgota! .A látvány nem ereszt
Véresen áll a Krisztus kereszt
Bűnöm átka ott csüngött a fán
Minden bűnöm az Isten Fián.

Tegnapomat vére födte be
Átölelt Isten szent kegyelme
Ma énekelve Őt követem
Előttem jár drága Mesterem

Téli szél zenél, s eszembe jut
Előttem az út már hazafut.
Köd gomolyog, támad félelem,
De visz előre a hit és a
Megbocsátó, mentő kegyelem
Kisné Ady Éva 2018

2018. október 15., hétfő

Kanada és Amerika

 Rudi és Heike menyegzőjén a családunk, nászasszonyom Baba, valamint Ditroitból gyermekeimnek unokatestvérei családjukkal együtt, szóval, a vőlegény és családja!

 Az ifjú pár
 Gyuri a Ráma tábor előtt
 Csodálva a Niagarát
 Apa és fia Endre
 Ketten üdítőt iszunk
 Péter unokánk bemerítése
 A két kicsi unokánk Jonatán és Illés
 Séta a lányommal Annával
 Péter és a nagyszülők
 A négy gyerekem: Attila, Anna, Endre és Tibor
Clevelandben Gyuri, Kiss Sanyi (a Gyuri testvérének fia) valamint Endre

2018. szeptember 5., szerda


Árulkodás és a körmös

Amikor gyermek voltam úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

Gyerekkorom otthonára úgy emlékszem vissza, hogy köztünk gyerekek között nagy volt az összetartás, szeretetben éltönk
A nővérem nemhogy árulkodott volna, ha valami csintalanságot elkövettem, inkább védelmébe vett, puhítva édesanyám szívét. Példa volt előttem. Az öcsémre sem volt jellemző, hogy beárult volna szüleinknek. Amikor édesanyám nem volt otthon, akkor vettük elő a rejtekhelyekről a babát, babaruhának való anyagot, tűt, cérnát, és buzgón varrogattunk. Az öcsémet kértük, hogy figyelje az ablakból, ha jön-e az édesanyám. Amikor szólt, minden babaholmit tűvel, cérnával bedugtunk a konyhaszekrény alá, ami addig ott ült, míg újra nem találtunk alkalmas időt a babázáshoz, vagy amíg édesanyám be nem kotort a szekrény alá valamivel, és rá nem talált a titkunkra. Igyekeztünk, hogy seprűvel el ne érje. Ha rajtakapott, nem kentük a dolgot egyik a másikára, eltűrtük, hogy meghúzogassa a hajunkat amiért el mertük venni a foltnak való anyagot. Nem árulkodtunk!
Édesapám, kevesebb időt volt otthon a munkája miatt, így a fegyelmet édesanyám gyakorolta
Az iskolában nem ez a szellemiség uralkodott.
Második osztályos voltam, amikor életre szóló leckét kaptam árulkodásból.
Azt vettem észre, hogy a tanítónénihez gyakran mennek a gyerekek panaszkodni egyikre, vagy másikra, ilyenkor a tanítónéni megleckéztette azt aki hibát követett el, és aki panaszkodott, annak megsimogatta a fejét, kedvesen beszélt hozzá. Én ezt a kedvességet szinte irigyeltem.
Egy őszi délelőtt éppen kicsöngettek, amikor igyekeztettek ki mindenkit a szabad levegőre. Három tanteremnek nyílt a folyosóra az ajtaja. Mindegyikből tódult ki a kisdiáksereg, a kijárati ajtó fele. Én is mentem a tömeggel. Amikor kiléptem a lépcsőre, valaki hátulról meglökött, és én mire leértem, már térden voltam. Hamar összeszedtem magam, és arra gondoltam, hogy na, végre itt az alkalom, hogy az én fejemet is megsimogassa a tanítónéni, s fordultam is vissza sebbel-lobbal szembe a többiekkel, hogy bepanaszoljam azt a gyereket aki engem meglökött. Ahogy szembe széllel mentem, utat vágni magamnak, akaratlanul lelöktem egyik gyereket. Ezt meglátta a tanítónéni, és ahelyett, hogy a várt simogatást kapjam, olyan körmösöket kaptam , hogy csak fújtam az ujjaimat a fájdalomban.
Ez a lecke elég volt egy életre. Tanultam belőle.
Van, amikor Isten már gyerekkorban megkezdi tanítani övéit az élet iskolájára.
Kisné Ady Éva

Amikor az Úr meghallja a kiáltást


Amikor az Úr meghallja a kiáltást!
Gyönyörű nyári délután 1973-ban. Új Ős .Marika és András menyegzőjéről indultunk haza két gyerekünkkel. Endre öt, Anna egy éves. Gyuri kezében az elmaradhatatlan fabőrönd, köztünk Endre szórakoztatja a rokonságot, akik elkísértek ki a Budatelki tetőig, addig a rokonok segítettek nekem, kézről kézre adták Annát.
Eljött a búcsúzás pillanata. A rokonok visszatértek Ősbe, ám a rokonok közül kivált Ernő, aki akkor katonaként vett részt a menyegzőn, és most hozzánk szegődött, mert egy darabig egy irányba vitt az utunk, őt a katonasághoz, minket Lupényba.
Alig váltunk el a csapattól, amikor a tetőről láttuk, hogy a vonat, amihez igyekeztünk, már mint egy sikló kibújt a hegy háta mögül, érkezik be az állomásba. Hiábavaló lett volna bármilyen nagy sietség, a távolság olyan nagy volt, hogy nem érhettük volna el. Csak néztük megkövülten hogy lemaradtunk. Lehangoltan ereszkedtünk le a hegyről, bementünk az állomásba, ahol közölték, hogy változott a menetrend, csak másnap reggel lesz újra járat. A gyerekek miatt aggódtam, hogy enni, innivalót csak annyit pakoltunk, ami másnap délig elegendő, akkorra számítottuk a hazaérkezést. A férfiak némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy elindulunk gyalog előre. Már beesteledett, amikor vagy hat kilométer után Budatelkitől a Tagui állomásba értünk. Nekem nagy szerencsém volt Ernővel, mert sokat segített vinni Annát. Amint ott álldogáltunk az állomás előtt, jött egy mikrobusz. Nem számított akkor, hogy mennyit kér, csak vigyen. Felvett minket, bevitt Ludasra. Tizenegy órára már ott voltunk abban az állomásban, ahova órákkal előtte beérkezett az a vonat amit lekéstünk, és amúgy sem mehettünk volna hamarabb, mert a csatlakozás éjjel tizenkettőkor van tovább. Örültünk a szerencsének. Szerencsének? Ma úgy látom, nem a szerencse mozgatta a szálakat. Ültem a váróban a kislányommal az ölemben, mellettem a kisfiam kimerülve a fáradságtól. Kezdett megtelni a váróterem, és mondtam Gyurinak, hogy álljon sorba jegyért, mert már odaállt a nép. Telt az idő, öt, tíz, húsz perc, de még nem nyílt ki a jegyiroda ajtaja. Egyszer hallatszik messziről egy vonatfütty. Érkezett a vonat az állomásba. A vonatfüttyre ébredt meg a jegykiadó. Akik elől voltak, kapták a jegyet, és rohantak kifele. Ernő is valahol elől volt a sorban, megkapta a jegyet, intett, hogy menjek ki a gyerekekkel. Kint álltam a peronon, mellettem a bőrönd és Endre, valamint Anna az ölemben. Látom, hogy a vonat lassan elindul. Ernő fogta Endrét az ölébe, szaladt vele, feltette az egyik kocsiba, majd leugrott, fogta a bőröndöt, mert Annát nem engedtem ki a kezemből. A bőröndöt már egy másik kocsira hajította, és a mozgó vonatról újra leszökött. Akkor ért ki Gyuri a peronra, amikor a vonat teljes sebességgel kint volt az állomásból. Úgy éreztem, most mindennek vége, mert a fiam Endre rajta van. Most mi lesz? Soha, soha akkorát nem kiáltottam, mint akkor.-Álljon meeeg!! Az állomásfőnök ekkor felemelte a piros táblát. A vonat amint kanyarodott, a mozdonyfülkéből látni lehetett az állomást, így a vonat egy nagy féket húzott, és megállt. Négyen siettünk a sötétben, a már távol levő vonathoz. Az utolsó kocsiba felszálltunk, és akkor újra elindult csikorgó kerekekkel a vonat. Gyuri elment megkeresni Endrét, Ernő a csomagokat szedte össze. Amikor minden együtt volt már, akkor kezdtem az izgalomtól megnyugodni. Gyuri a fülke függönyét behúzta, mert sokan jöttek nézni, kik azok, akikért megállt a vonat.?Újra megtapasztaltam, hogy amikor legnagyobb a szükség, ott a Segítő! Hála, hála! Kisné Ady Éva

2018. augusztus 31., péntek

Isten kikutathatatlan utai.


Isten kikutathatatlan utai

1969. február. Hideg vasárnap reggel..Az utam nem az Isten házába vitt, hanem a hét hónapos lázas kisfiammal igyekeztem a kórházba sürgősségi ellátásra. Férjem be volt rendelve munkába, ő nem tudott segíteni Még nem voltam 21 éves sem, fiatal, mégis kimerülten, kimelegedve érkeztem a rendelőbe,.egyrészt a szellemi kimerültség, másrészt a fizikai terhelés miatt. Hosszú volt az út, gyerekkocsi sem volt, a kisfiam pedig egy jól fejlett gyerek, téliesen felöltöztetve.
Az orvos tüdőgyulladást állapított meg, beutalta befekvésre a kicsit, és mivel még anyatejet kapott, engem is felvett. A gyerekek külön kórtermet kaptak, az anyák egy kórteremben, kettesével ágyanként. Nappal szoptatás idejére engedtek be a gyerekhez. Egész nap lázas volt a fiam. Eljött az este, majd az éjjel, de nem jött álom a szememre, csak imádkoztam az én Uramhoz, hogy legyen segítségül.
. Az órára néztem, éjjel kettő. Csendben fölkeltem, kiosontam, mentem megnézni a kisfiamat. A gyerekeknél ott volt a nővér, és kérdeztem a lázát a gyereknek, mire ő azt mondta, nézzem meg én. 41, fokos lázat mutatott a lázmérő higanyszála. Nyugtalanul kérdeztem, hogy akkor most mit tehetek? Ő azt mondta, hogy meg kell várni reggel azt az orvost aki a gyereket felvette, csak ő írhat lázcsillapítót. Könnyezve kértem az asszisztensnőt, hogy adjon ő. Megszánt, és egy szekrénykéből kivette a gyógyszert amit beadtam a kicsimnek. Míg a kisfiammal foglalkoztam, akkor hoztak be egy másik kisfiút. Mikor meglátta a nővér, azt mondta, hogy ennek a gyereknek vége, nem fogja megérni a reggelt. Lefektették és bekötötték az infúziót. Aztán engem szigorúan beküldtek az anyák szobájába.
Nyugtalanságomban imádkoztam, majd elaludtam. Arra ébredtem, hogy mindent tudok arról, hogy miért és hol vagyok, látom az órát, hogy hajnali öt óra, ellenben sem kezem, sem lábam nem tudom mozdítani. Kiáltani szerettem volna, de nem jött ki a hang a számon, még annak az asszonynak sem tudtam jelezni, hogy bajban vagyok, akivel egy ágyban feküdtem. Nem tartott sokáig, jobban lettem, egy nagyot kiáltottam. Felkeltem, és mentem a fiamhoz. Amikor beléptem, a másik kisfiú karjából ki volt esve az infúzió, a nővér elaludt mellette. Halkan szóltam néki, hogy kösse vissza a gyereknek az infúziót, amit visszakötött, és megkért engem, hogy tartsam a gyerek kezét, ne essen ki a tű, mert ő már nagyon elfáradt. Amíg ott ültem, néztem az én kisfiamat, akinek a légzése mind egyenletesebb kezdett lenni, a lázcsillapító már kezdett hatni..Közben elnéztem a másik kisfiút akinek tartottam a karját, és feltűnt, hogy nagyon ismerősök a vonásai. Imádkoztam mind a két beteg gyermekért. Az a kisfiú még hamarabb hazakerült a kórházból mint az enyém. Amikor beengedték az anyukát felöltöztetni a gyereket, akkor láttam, hogy a gyülekezetünkből való, sőt baráti család.
L. Karcsi volt a kis beteg. Az Úr megtartotta. Nemsokára meggyógyult az én Endre fiam is!
Jó az Úr! Közel van azokhoz, akik hozzá kiáltanak, és kikutathatatlanok utai.
Kisné Ady Éva

2018. augusztus 14., kedd

Nagymamám és a vizsga


Nagymamám imája

Észrevettem, hogy az idő múlásával a gyerekkorban történt eseményekre mind gyakrabban emlékszem vissza. Most visszatekintve, még tisztábban látom Őt, aki életemet kezében hordozta. Minden megélt napom benne volt az Ő tervében. Ez az Ő, az én Élő Istenem, akivel megismertettek drága szüleim, de nem utolsósorban az én lelki mentorom Nagymamám. A következő történetemnek is ő az egyik fontos szereplője.
Tavasz vége volt. Felfrissült természet, felfrissült erő csörgedezett fiatal véremben, mégis lehangoltan könyököltem könyvem fölé hajolva. Nem lehettem szórakoztató látvány, amint kibuggyanó könnyem csöppent a könyvemre. Csak nagymamámmal voltam a konyhában, ott tanultam a román történelmet. Tanultam volna, de csak a könyvet forgattam. Hetedik elemista voltam, és a vizsgára készültem. A többi vizsgákon már sikeresen túl voltam, de itt elakadt minden. A román irodalmat még megértettem, örültem, hogy annak már vége, de a történelem románul nem ment. Nagymamám nem látott, de benne érezte a levegőben, hogy bajban vagyok. A könnyeimen át láttam, hogy imádkozik. Egyszer felemeli a fejét, és azt mondja
-Évi! Add ide a könyvedet! Odaadtam, ő kinyitotta egy helyen és azt mondta:
-Ezt a leckét tanuld meg szóról szóra. Nem kell érteni, csak tudjad, de úgy, ahogy le van írva, nem a te szavaiddal! Ideadta. Akkor tudtam, hogy nem találomra nyitotta ki a könyvet.
Érdekes módon, semmi kétségem nem volt afelől, hogy azt a leckét fogom kihúzni a vizsgán, ahova ő nyitott. Megtanultam szóról szóra, szinte semmit nem értettem, de nem is lapoztam máshova.
Eljött a történelem vizsga ideje. Már korán reggel a folyosó tele volt izguló diákokkal. Hazudnék, ha azt mondanám magamról, hogy nem izgultam. Izgultam becsületesen. Negyvenen voltunk vizsgázók, a két magyar hetedik osztály. Idegen tanárok jöttek vizsgáztatni. Tudtam, hogy elsőként hívnak be, mert az ÁBC sorrendben még senki nem előzött meg. Az ajtó előtt imádkoztam magamban, amikor hallottam:
-Ady! kiáltottak .
A katedra asztala piros ünnepi terítőt kapott, amire ki voltak rakva a tételek. Úgy dobogott a szívem, mintha ki akart volna ugrani, amikor „ jószerencsét „ köszöntem. A teremben síri csend, pedig öt tanár ült a katedrára helyezett székeken.
Mikor még kint voltam, arra gondoltam, hogy a legszélső tételt fogom elvenni az asztalról. Egyszer az egyik tanár felszólított, hogy húzzak tételt. Odamentem az asztalhoz, és láttam, hogy három tétel kicsit félre van a többitől. Ki akartam húzni a szélsőt, de mintha a kezemet valaki irányította volna, és a harmadikat húztam ki.
Kerekre nyílt szemekkel néztem, hisz azt a tételt húztam ki, amit bemagoltam. Elmúlt minden félelmem. Csak mondtam a szöveget, de a gondolatom ott járt az Úrnál, hogy milyen csodálatos Isten, és nagymamámnál. Megkönnyebbülten jöttem ki a teremből.
-Sikerült -mondtam örömmel a többi vizsgázónak.
Hazafele szárnyaltam az örömtől, nemcsak azért, mert sikerült a vizsga, hanem egy pluszt kaptam az Úrtól, egy ráadást a hitemhez, amiben nagymamámnak olyan nagy szerep jutott, és aki méltó példaképem volt a hit útján.
Kisné Ady Éva