2018. szeptember 5., szerda


Árulkodás és a körmös

Amikor gyermek voltam úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

Gyerekkorom otthonára úgy emlékszem vissza, hogy köztünk gyerekek között nagy volt az összetartás, szeretetben éltönk
A nővérem nemhogy árulkodott volna, ha valami csintalanságot elkövettem, inkább védelmébe vett, puhítva édesanyám szívét. Példa volt előttem. Az öcsémre sem volt jellemző, hogy beárult volna szüleinknek. Amikor édesanyám nem volt otthon, akkor vettük elő a rejtekhelyekről a babát, babaruhának való anyagot, tűt, cérnát, és buzgón varrogattunk. Az öcsémet kértük, hogy figyelje az ablakból, ha jön-e az édesanyám. Amikor szólt, minden babaholmit tűvel, cérnával bedugtunk a konyhaszekrény alá, ami addig ott ült, míg újra nem találtunk alkalmas időt a babázáshoz, vagy amíg édesanyám be nem kotort a szekrény alá valamivel, és rá nem talált a titkunkra. Igyekeztünk, hogy seprűvel el ne érje. Ha rajtakapott, nem kentük a dolgot egyik a másikára, eltűrtük, hogy meghúzogassa a hajunkat amiért el mertük venni a foltnak való anyagot. Nem árulkodtunk!
Édesapám, kevesebb időt volt otthon a munkája miatt, így a fegyelmet édesanyám gyakorolta
Az iskolában nem ez a szellemiség uralkodott.
Második osztályos voltam, amikor életre szóló leckét kaptam árulkodásból.
Azt vettem észre, hogy a tanítónénihez gyakran mennek a gyerekek panaszkodni egyikre, vagy másikra, ilyenkor a tanítónéni megleckéztette azt aki hibát követett el, és aki panaszkodott, annak megsimogatta a fejét, kedvesen beszélt hozzá. Én ezt a kedvességet szinte irigyeltem.
Egy őszi délelőtt éppen kicsöngettek, amikor igyekeztettek ki mindenkit a szabad levegőre. Három tanteremnek nyílt a folyosóra az ajtaja. Mindegyikből tódult ki a kisdiáksereg, a kijárati ajtó fele. Én is mentem a tömeggel. Amikor kiléptem a lépcsőre, valaki hátulról meglökött, és én mire leértem, már térden voltam. Hamar összeszedtem magam, és arra gondoltam, hogy na, végre itt az alkalom, hogy az én fejemet is megsimogassa a tanítónéni, s fordultam is vissza sebbel-lobbal szembe a többiekkel, hogy bepanaszoljam azt a gyereket aki engem meglökött. Ahogy szembe széllel mentem, utat vágni magamnak, akaratlanul lelöktem egyik gyereket. Ezt meglátta a tanítónéni, és ahelyett, hogy a várt simogatást kapjam, olyan körmösöket kaptam , hogy csak fújtam az ujjaimat a fájdalomban.
Ez a lecke elég volt egy életre. Tanultam belőle.
Van, amikor Isten már gyerekkorban megkezdi tanítani övéit az élet iskolájára.
Kisné Ady Éva

Amikor az Úr meghallja a kiáltást


Amikor az Úr meghallja a kiáltást!
Gyönyörű nyári délután 1973-ban. Új Ős .Marika és András menyegzőjéről indultunk haza két gyerekünkkel. Endre öt, Anna egy éves. Gyuri kezében az elmaradhatatlan fabőrönd, köztünk Endre szórakoztatja a rokonságot, akik elkísértek ki a Budatelki tetőig, addig a rokonok segítettek nekem, kézről kézre adták Annát.
Eljött a búcsúzás pillanata. A rokonok visszatértek Ősbe, ám a rokonok közül kivált Ernő, aki akkor katonaként vett részt a menyegzőn, és most hozzánk szegődött, mert egy darabig egy irányba vitt az utunk, őt a katonasághoz, minket Lupényba.
Alig váltunk el a csapattól, amikor a tetőről láttuk, hogy a vonat, amihez igyekeztünk, már mint egy sikló kibújt a hegy háta mögül, érkezik be az állomásba. Hiábavaló lett volna bármilyen nagy sietség, a távolság olyan nagy volt, hogy nem érhettük volna el. Csak néztük megkövülten hogy lemaradtunk. Lehangoltan ereszkedtünk le a hegyről, bementünk az állomásba, ahol közölték, hogy változott a menetrend, csak másnap reggel lesz újra járat. A gyerekek miatt aggódtam, hogy enni, innivalót csak annyit pakoltunk, ami másnap délig elegendő, akkorra számítottuk a hazaérkezést. A férfiak némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy elindulunk gyalog előre. Már beesteledett, amikor vagy hat kilométer után Budatelkitől a Tagui állomásba értünk. Nekem nagy szerencsém volt Ernővel, mert sokat segített vinni Annát. Amint ott álldogáltunk az állomás előtt, jött egy mikrobusz. Nem számított akkor, hogy mennyit kér, csak vigyen. Felvett minket, bevitt Ludasra. Tizenegy órára már ott voltunk abban az állomásban, ahova órákkal előtte beérkezett az a vonat amit lekéstünk, és amúgy sem mehettünk volna hamarabb, mert a csatlakozás éjjel tizenkettőkor van tovább. Örültünk a szerencsének. Szerencsének? Ma úgy látom, nem a szerencse mozgatta a szálakat. Ültem a váróban a kislányommal az ölemben, mellettem a kisfiam kimerülve a fáradságtól. Kezdett megtelni a váróterem, és mondtam Gyurinak, hogy álljon sorba jegyért, mert már odaállt a nép. Telt az idő, öt, tíz, húsz perc, de még nem nyílt ki a jegyiroda ajtaja. Egyszer hallatszik messziről egy vonatfütty. Érkezett a vonat az állomásba. A vonatfüttyre ébredt meg a jegykiadó. Akik elől voltak, kapták a jegyet, és rohantak kifele. Ernő is valahol elől volt a sorban, megkapta a jegyet, intett, hogy menjek ki a gyerekekkel. Kint álltam a peronon, mellettem a bőrönd és Endre, valamint Anna az ölemben. Látom, hogy a vonat lassan elindul. Ernő fogta Endrét az ölébe, szaladt vele, feltette az egyik kocsiba, majd leugrott, fogta a bőröndöt, mert Annát nem engedtem ki a kezemből. A bőröndöt már egy másik kocsira hajította, és a mozgó vonatról újra leszökött. Akkor ért ki Gyuri a peronra, amikor a vonat teljes sebességgel kint volt az állomásból. Úgy éreztem, most mindennek vége, mert a fiam Endre rajta van. Most mi lesz? Soha, soha akkorát nem kiáltottam, mint akkor.-Álljon meeeg!! Az állomásfőnök ekkor felemelte a piros táblát. A vonat amint kanyarodott, a mozdonyfülkéből látni lehetett az állomást, így a vonat egy nagy féket húzott, és megállt. Négyen siettünk a sötétben, a már távol levő vonathoz. Az utolsó kocsiba felszálltunk, és akkor újra elindult csikorgó kerekekkel a vonat. Gyuri elment megkeresni Endrét, Ernő a csomagokat szedte össze. Amikor minden együtt volt már, akkor kezdtem az izgalomtól megnyugodni. Gyuri a fülke függönyét behúzta, mert sokan jöttek nézni, kik azok, akikért megállt a vonat.?Újra megtapasztaltam, hogy amikor legnagyobb a szükség, ott a Segítő! Hála, hála! Kisné Ady Éva

2018. augusztus 31., péntek

Isten kikutathatatlan utai.


Isten kikutathatatlan utai

1969. február. Hideg vasárnap reggel..Az utam nem az Isten házába vitt, hanem a hét hónapos lázas kisfiammal igyekeztem a kórházba sürgősségi ellátásra. Férjem be volt rendelve munkába, ő nem tudott segíteni Még nem voltam 21 éves sem, fiatal, mégis kimerülten, kimelegedve érkeztem a rendelőbe,.egyrészt a szellemi kimerültség, másrészt a fizikai terhelés miatt. Hosszú volt az út, gyerekkocsi sem volt, a kisfiam pedig egy jól fejlett gyerek, téliesen felöltöztetve.
Az orvos tüdőgyulladást állapított meg, beutalta befekvésre a kicsit, és mivel még anyatejet kapott, engem is felvett. A gyerekek külön kórtermet kaptak, az anyák egy kórteremben, kettesével ágyanként. Nappal szoptatás idejére engedtek be a gyerekhez. Egész nap lázas volt a fiam. Eljött az este, majd az éjjel, de nem jött álom a szememre, csak imádkoztam az én Uramhoz, hogy legyen segítségül.
. Az órára néztem, éjjel kettő. Csendben fölkeltem, kiosontam, mentem megnézni a kisfiamat. A gyerekeknél ott volt a nővér, és kérdeztem a lázát a gyereknek, mire ő azt mondta, nézzem meg én. 41, fokos lázat mutatott a lázmérő higanyszála. Nyugtalanul kérdeztem, hogy akkor most mit tehetek? Ő azt mondta, hogy meg kell várni reggel azt az orvost aki a gyereket felvette, csak ő írhat lázcsillapítót. Könnyezve kértem az asszisztensnőt, hogy adjon ő. Megszánt, és egy szekrénykéből kivette a gyógyszert amit beadtam a kicsimnek. Míg a kisfiammal foglalkoztam, akkor hoztak be egy másik kisfiút. Mikor meglátta a nővér, azt mondta, hogy ennek a gyereknek vége, nem fogja megérni a reggelt. Lefektették és bekötötték az infúziót. Aztán engem szigorúan beküldtek az anyák szobájába.
Nyugtalanságomban imádkoztam, majd elaludtam. Arra ébredtem, hogy mindent tudok arról, hogy miért és hol vagyok, látom az órát, hogy hajnali öt óra, ellenben sem kezem, sem lábam nem tudom mozdítani. Kiáltani szerettem volna, de nem jött ki a hang a számon, még annak az asszonynak sem tudtam jelezni, hogy bajban vagyok, akivel egy ágyban feküdtem. Nem tartott sokáig, jobban lettem, egy nagyot kiáltottam. Felkeltem, és mentem a fiamhoz. Amikor beléptem, a másik kisfiú karjából ki volt esve az infúzió, a nővér elaludt mellette. Halkan szóltam néki, hogy kösse vissza a gyereknek az infúziót, amit visszakötött, és megkért engem, hogy tartsam a gyerek kezét, ne essen ki a tű, mert ő már nagyon elfáradt. Amíg ott ültem, néztem az én kisfiamat, akinek a légzése mind egyenletesebb kezdett lenni, a lázcsillapító már kezdett hatni..Közben elnéztem a másik kisfiút akinek tartottam a karját, és feltűnt, hogy nagyon ismerősök a vonásai. Imádkoztam mind a két beteg gyermekért. Az a kisfiú még hamarabb hazakerült a kórházból mint az enyém. Amikor beengedték az anyukát felöltöztetni a gyereket, akkor láttam, hogy a gyülekezetünkből való, sőt baráti család.
L. Karcsi volt a kis beteg. Az Úr megtartotta. Nemsokára meggyógyult az én Endre fiam is!
Jó az Úr! Közel van azokhoz, akik hozzá kiáltanak, és kikutathatatlanok utai.
Kisné Ady Éva

2018. augusztus 14., kedd

Nagymamám és a vizsga


Nagymamám imája

Észrevettem, hogy az idő múlásával a gyerekkorban történt eseményekre mind gyakrabban emlékszem vissza. Most visszatekintve, még tisztábban látom Őt, aki életemet kezében hordozta. Minden megélt napom benne volt az Ő tervében. Ez az Ő, az én Élő Istenem, akivel megismertettek drága szüleim, de nem utolsósorban az én lelki mentorom Nagymamám. A következő történetemnek is ő az egyik fontos szereplője.
Tavasz vége volt. Felfrissült természet, felfrissült erő csörgedezett fiatal véremben, mégis lehangoltan könyököltem könyvem fölé hajolva. Nem lehettem szórakoztató látvány, amint kibuggyanó könnyem csöppent a könyvemre. Csak nagymamámmal voltam a konyhában, ott tanultam a román történelmet. Tanultam volna, de csak a könyvet forgattam. Hetedik elemista voltam, és a vizsgára készültem. A többi vizsgákon már sikeresen túl voltam, de itt elakadt minden. A román irodalmat még megértettem, örültem, hogy annak már vége, de a történelem románul nem ment. Nagymamám nem látott, de benne érezte a levegőben, hogy bajban vagyok. A könnyeimen át láttam, hogy imádkozik. Egyszer felemeli a fejét, és azt mondja
-Évi! Add ide a könyvedet! Odaadtam, ő kinyitotta egy helyen és azt mondta:
-Ezt a leckét tanuld meg szóról szóra. Nem kell érteni, csak tudjad, de úgy, ahogy le van írva, nem a te szavaiddal! Ideadta. Akkor tudtam, hogy nem találomra nyitotta ki a könyvet.
Érdekes módon, semmi kétségem nem volt afelől, hogy azt a leckét fogom kihúzni a vizsgán, ahova ő nyitott. Megtanultam szóról szóra, szinte semmit nem értettem, de nem is lapoztam máshova.
Eljött a történelem vizsga ideje. Már korán reggel a folyosó tele volt izguló diákokkal. Hazudnék, ha azt mondanám magamról, hogy nem izgultam. Izgultam becsületesen. Negyvenen voltunk vizsgázók, a két magyar hetedik osztály. Idegen tanárok jöttek vizsgáztatni. Tudtam, hogy elsőként hívnak be, mert az ÁBC sorrendben még senki nem előzött meg. Az ajtó előtt imádkoztam magamban, amikor hallottam:
-Ady! kiáltottak .
A katedra asztala piros ünnepi terítőt kapott, amire ki voltak rakva a tételek. Úgy dobogott a szívem, mintha ki akart volna ugrani, amikor „ jószerencsét „ köszöntem. A teremben síri csend, pedig öt tanár ült a katedrára helyezett székeken.
Mikor még kint voltam, arra gondoltam, hogy a legszélső tételt fogom elvenni az asztalról. Egyszer az egyik tanár felszólított, hogy húzzak tételt. Odamentem az asztalhoz, és láttam, hogy három tétel kicsit félre van a többitől. Ki akartam húzni a szélsőt, de mintha a kezemet valaki irányította volna, és a harmadikat húztam ki.
Kerekre nyílt szemekkel néztem, hisz azt a tételt húztam ki, amit bemagoltam. Elmúlt minden félelmem. Csak mondtam a szöveget, de a gondolatom ott járt az Úrnál, hogy milyen csodálatos Isten, és nagymamámnál. Megkönnyebbülten jöttem ki a teremből.
-Sikerült -mondtam örömmel a többi vizsgázónak.
Hazafele szárnyaltam az örömtől, nemcsak azért, mert sikerült a vizsga, hanem egy pluszt kaptam az Úrtól, egy ráadást a hitemhez, amiben nagymamámnak olyan nagy szerep jutott, és aki méltó példaképem volt a hit útján.
Kisné Ady Éva

2018. augusztus 10., péntek

Dani bácsi


A jegykezelő

„ Vénségemig és megőszűlésemíg se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek, és minden következendőnek a te nagy tetteidet!” Zsolt 71/ 18.

Az ötvenes évek zűrzavaros világában járunk. A nincstelenné vált parasztok sokasága hagyja el az anyaföldet, hiszen már nincs jószág sem, föld sem, csak az apró kis éhes szájak akiknek minden nap oda kell adni talán az utolsó falatot.
Éjszaka van. Egy gyéren megvilágított állomásban a fázósan várakozó utasoktól egy kissé távolabb, két család várakozik. Látszik a férfiak öltözetéről, hogy bányászok. Együtt indultak el egy ígéretesebb világ fele, remélve, hogy a mindennapi kenyér ott lesz asztalon. Mindegyik család két-két gyerekkel., és mindkét asszony áldott állapotban. Már többedik átszálláson vannak túl, több száz kilométert hagyva maguk után.
Nemsokára egy hosszú füttyszó jelzi a vonat érkezését. A sötétben feltűnik a fekete füstöt pöfékelő mozdony, ami után mint valami sárkányfarok, úgy siklanak a kocsik. A gyerekek álmosak, mégis ámulva bámulják az óriási kerekeket, Örült a két család, mert a számításuk bejött, ahol ők álltak, ott kevesebben voltak, így még ülőhely is került. Miután kézről kézre adták a csomagokat és a gyerekeket, minden a helyére került, letelepedtek. A két férfi közt csendben elindult a beszélgetés. Ha valaki kihallgatta volna őket, hamar rájött volna, hogy ezek a családapák bármire képesek, hogy eltartsák családjukat, és az is lényeges, hogy ahol ők vannak, az asszony is ott legyen a gyerekekkel. A vonat egyhangúan döcögött. Az egyik asszony Anna, az ő ölébe fáradtan hajtotta fejecskéjét két kislány. A két kisfiú Zsuzsika asszony ölébe kuporodott föl. Mindenki örült, hogy ezen az átszálláson is túl vannak már, és ha jól megy minden, mire megvirrad, már a célállomáson szállhatnak le. Az asszonyok simogatták a kis fejecskéket, közben ők is el-el bóbiskoltak.
Egyszer kivágódott a kocsi ajtaja, amin bejött a hideg, és egy szúrós tekintetű kalauz. Megpöccinti lapos vasutassapkáját, majd nyers hangon kéri a jegyeket. Imre, az Anna férje nyújtja oda elsőnek, Dani is odanyújtja. A kalauz megvizsgálja, majd azt kérdi, hány csomag van, mert szerinte több van mint amennyit családonként elvihetnek. Imre már mondja is, hogy négy csomag van, hiszen minden felszállásnál számolták a csomagokat, hogy el ne vesszen valamelyik. Dani is a Zsuzsika férje mondja, hogy náluk is három bőrönd és egy hátizsák van. A kalauz kijelentette, hogy a következő állomáson mind a két család leszáll a vonatról, mert nem szabályos annyi csomaggal utazni., majd továbbállt. Nyugtalanság töltötte el nemcsak az asszonyokat, de a férfiakat is. A vonat közben tovább döcögött, és fütyülve érkezett be egy állomásba. A kalauz ott termett a két elkeseredett család mellett, és amint megállt a vonat, vette a bőröndöket sorban, és dobta lefele a vonatból. A fabőröndök csak amúgy koppantak a földön. Nem volt mit tenni, a két család is sorban leszállt, hiszen minden kis vagyonkájuk élelem, ruha a csomagokban volt. Ott álltak rémülten a vonat mellett, az asszonyoknak eleredt a könnye, a gyerekek amikor hallották és látták a történteket, egymásután zendítettek rá a sírásra.
Az állomásfőnök elindult, hogy felemelje a táblát, engedélyt adni az indulásra. Ekkor Dani, azt mondta Imrének
  • Imre! Te most imádkozzál, mert én cselekszem.!
    Odarohant az állomásfőnökhöz, és kivette a kezéből a táblát
  • Kérem, a vonat nem indulhat el nélkülünk! mondta
  • Én bányász vagyok, nézzék meg a kitüntetéseimet! (zörgette a vállán a kitüntetéseket)
  • Hogy nem vihetem a családomat magammal és a csomagokat, hol van ez szabályozva ?kérdezte.
A nép bámult kifele a vonatablakokon, nem értették, hogy mért nem indul már ki az állomásból a vonat? Az állomásfőnök köré is gyűltek emberek, köztök egy rendőr. A rendőr megkérdezte a főnököt, hogy személyenként hány csomagot vihetnek, mire a válasz az volt, hogy -minden személyre egy csomag jár. Megszámolták, hogy hányan vannak a leszállított családban? Nyolcan voltak, és nyolc csomag. A rendőr azt mondta, hogy vihetik vissza a csomagokat a vonatra, minden rendben. Dani ekkor már tudta, hogy az ő pártján van az igazság, azt mondta, hogy aki ledobta, az tegye vissza! A kalauz nagy megsemmisült arccal nézett végig a csomagokon, majd hordta felfele.
Mikor újra elindult a vonat, azt mondta Dani
-Imre! Jól imádkoztál! Meghallgatott az Úr!
A nagyobbik gyerek azt mondja:-én tudtam, hogy mehetünk!
A másik gyerek rávágja:- én ics!

„Hisz a te igazságod ó Isten, felhat az égig, mert nagyságos dolgokat cselekedtél: kicsoda hasonló tehozzád, ó Isten?
Aki sok bajt, és nyomorúságot éreztettél velünk, de ismét megelevenítesz, és a föld mélységéből ismét felhozol minket.”
Zsolt. 71/ 19, 20.
Kisné Ady Éva

2018. augusztus 4., szombat

Festettem Kastély. öregotthon


A betörő


Éjszakai jövevény

Kis kertes ház. Téli csend pihent mindenütt. Édesapám az esti áhítat után felöltözött munkásruhájába, majd éjjeli műszakra bement dolgozni. A nővérem és én, még kisiskolások voltunk, a táskáinkat készítettük elő másnapra, álmos kisöcsém téblábolt körülöttünk. Édesanyám rendet rakott a házban, majd arra kért, hogy zárjam be az ajtókat éjszakára. Egy söprűvel elsepertem a frissen hullott havat a járdáról, bezártam az utcaajtót, amin csak akasztó volt. A veranda ajtaján a biztonságot csak egy vaskampó szolgálta, amit ráfordítottam az ajtóra. Mielőtt beléptem volna a konyhába, még kinéztem a veranda ablakán, s meglepetten vettem észre, hogy egy erős testalkatú, idegen férfi nyitogatja az utcaajtót. Jól látható volt a hó világánál. Beszóltam édesanyámnak:
-Édesanyám, egy idegent látok jönni!
Kérdezd meg, ki az?
-Ki az? Kiáltottam ki.
-Én! Volt rá egy dörmögő felelet.
Az, hogy a nevét sem mondta meg, aggodalmat keltett, tudtuk, hogy nem jó szándékkal jön. Már akkor úgy éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog.
Édesanyám azt mondta, hogy hamar nyomjam be a veranda ajtó kilincse alatt a tolózárat. Évek óta nem használtuk, berozsdásodott, meg sem mozdult. Csak egy kis vaskampó szolgált a zárásra. Az utcaajtón már bejött az idegen, Még egy lehetőségre gondoltunk, mégpedig, hogy míg az idegen kifeszíti a kampót, bezárkózunk a konyhába. Sajnos, ott sem működött a tolózár.
Mind a hárman gyerekek, még a kisöcsém is nyomtuk az ajtót, ámbár bennem semmi erő nem volt. Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Kintről már hallatszott, ahogy dörömböl, rúgja az ajtót az idegen.
Édesanyám akkor pillanatok alatt kinyitotta a konyha ablakot, és kiáltott:
  • Endre! Endre! Endre! Süvített a hangja a téli csendben.
Még ma is elgondolkodtat, és Isten csodatettei közé számolom, hogy akkor a nagybátyám, aki két házzal arrébb lakott, meghallotta az édesanyám hangját. Úgy ahogy volt, kipattant az ágyból, jött a hóban egy papucsban, pizsamában. Ahogy láttam a nagybátyámat, olyannak tűnt, mint a bibliai Sámson. Nagy, erős! Elkapta a betörőt akkor, amikor éppen betört a konyhába. A nagybátyám megfogta a különös látogatót, kabátjánál fogva kituszkolta, és elég kemény leckét adott arról, hogy nincs mit keressen a testvére házában. Elment a betörő is, Endre bátyám is. Az ajtókat újra zártuk a megszokott módon. Lefeküdtünk. Az ágyban sokáig beszélgettünk arról, hogy milyen jó, hogy meghallotta Endre bátyám a kiáltást. Azt mondta édesanyám, hogy „-az Úr hallotta, és Ő cselekedett. Ha az Úr nem hallotta volna a kiáltást, nem hallotta volna meg Endre bátyátok sem.”
Már éjfél volt, az izgalmaktól még nem tudtunk elaludni, amikor újra hallottuk, hogy a kapun valaki jön befele. Ugyanaz a jelenet játszódott le, mint egy pár órával annak-előtte.
Édesanyám újra kiáltott az ablakból,
  • Endre! Endre! Endre!
    Kíváncsi voltam, hogy most is meghallja az Úr a kétségbeesett kiáltást?
Támasztottuk minden erőnkből az ajtót. Én mozdulni sem tudtam az ijedségtől.
A csoda most is bekövetkezett. Endre bátyám újra meghallotta a kiáltását édesanyámnak. El lehet képzelni: éjfél, ilyenkor az ember legmélyebb álmát alussza, egy ház, egy főút választott el a nagybátyámék otthonától, és ő meghallotta a belső szobában a testvére kiáltását. Erre a magyarázat az, amit édesanyám mondott: hallotta Isten a kiáltást.
A nagybátyám másodszorra is kivitte a félrészeg embert, aki az utcán ledobta magáról a kabátot, nyakkendőt, még az ingét is a hóba, és meg akarta verni a nagybátyámat. Nem volt kit, mert a bátyám erősebbnek bizonyult. Megparancsolta neki, hogy soha a testvérét ne zavarja, ne zaklassa. Elvitte jó messze az otthonunktól. Úgy látszik, megértette a leckét. Többé nem jött.
Reggel volt mit mesélni édesapámnak, míg javította a zárakat, majd gondoskodott biztonságosabb zárról is.
Családunk hálát adott Istennek, hogy megszabadított a gonosz szándékú embertől, hálát adtunk Endre bátyámért is, aki segítségünkre sietett, ugyanakkor megköszöntük, hogy az Úr ereje, hatalma őriz. „ Hiába az őriző, ha az Úr nem őrzi a várost” Zsolt. 127/1.
Megtapasztaltam, hogy Isten megenged nehézségeket, azért is, hogy észrevegyük, Ő az aki őriz, megvéd szorult helyzetünkben. Meghallja kiáltásunk szavát. Áldott legyen az Úr neve!
Kisné Ady Éva