2018. október 15., hétfő

Kanada és Amerika

 Rudi és Heike menyegzőjén a családunk, nászasszonyom Baba, valamint Ditroitból gyermekeimnek unokatestvérei családjukkal együtt, szóval, a vőlegény és családja!

 Az ifjú pár
 Gyuri a Ráma tábor előtt
 Csodálva a Niagarát
 Apa és fia Endre
 Ketten üdítőt iszunk
 Péter unokánk bemerítése
 A két kicsi unokánk Jonatán és Illés
 Séta a lányommal Annával
 Péter és a nagyszülők
 A négy gyerekem: Attila, Anna, Endre és Tibor
Clevelandben Gyuri, Kiss Sanyi (a Gyuri testvérének fia) valamint Endre

2018. szeptember 5., szerda


Árulkodás és a körmös

Amikor gyermek voltam úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

Gyerekkorom otthonára úgy emlékszem vissza, hogy köztünk gyerekek között nagy volt az összetartás, szeretetben éltönk
A nővérem nemhogy árulkodott volna, ha valami csintalanságot elkövettem, inkább védelmébe vett, puhítva édesanyám szívét. Példa volt előttem. Az öcsémre sem volt jellemző, hogy beárult volna szüleinknek. Amikor édesanyám nem volt otthon, akkor vettük elő a rejtekhelyekről a babát, babaruhának való anyagot, tűt, cérnát, és buzgón varrogattunk. Az öcsémet kértük, hogy figyelje az ablakból, ha jön-e az édesanyám. Amikor szólt, minden babaholmit tűvel, cérnával bedugtunk a konyhaszekrény alá, ami addig ott ült, míg újra nem találtunk alkalmas időt a babázáshoz, vagy amíg édesanyám be nem kotort a szekrény alá valamivel, és rá nem talált a titkunkra. Igyekeztünk, hogy seprűvel el ne érje. Ha rajtakapott, nem kentük a dolgot egyik a másikára, eltűrtük, hogy meghúzogassa a hajunkat amiért el mertük venni a foltnak való anyagot. Nem árulkodtunk!
Édesapám, kevesebb időt volt otthon a munkája miatt, így a fegyelmet édesanyám gyakorolta
Az iskolában nem ez a szellemiség uralkodott.
Második osztályos voltam, amikor életre szóló leckét kaptam árulkodásból.
Azt vettem észre, hogy a tanítónénihez gyakran mennek a gyerekek panaszkodni egyikre, vagy másikra, ilyenkor a tanítónéni megleckéztette azt aki hibát követett el, és aki panaszkodott, annak megsimogatta a fejét, kedvesen beszélt hozzá. Én ezt a kedvességet szinte irigyeltem.
Egy őszi délelőtt éppen kicsöngettek, amikor igyekeztettek ki mindenkit a szabad levegőre. Három tanteremnek nyílt a folyosóra az ajtaja. Mindegyikből tódult ki a kisdiáksereg, a kijárati ajtó fele. Én is mentem a tömeggel. Amikor kiléptem a lépcsőre, valaki hátulról meglökött, és én mire leértem, már térden voltam. Hamar összeszedtem magam, és arra gondoltam, hogy na, végre itt az alkalom, hogy az én fejemet is megsimogassa a tanítónéni, s fordultam is vissza sebbel-lobbal szembe a többiekkel, hogy bepanaszoljam azt a gyereket aki engem meglökött. Ahogy szembe széllel mentem, utat vágni magamnak, akaratlanul lelöktem egyik gyereket. Ezt meglátta a tanítónéni, és ahelyett, hogy a várt simogatást kapjam, olyan körmösöket kaptam , hogy csak fújtam az ujjaimat a fájdalomban.
Ez a lecke elég volt egy életre. Tanultam belőle.
Van, amikor Isten már gyerekkorban megkezdi tanítani övéit az élet iskolájára.
Kisné Ady Éva

Amikor az Úr meghallja a kiáltást


Amikor az Úr meghallja a kiáltást!
Gyönyörű nyári délután 1973-ban. Új Ős .Marika és András menyegzőjéről indultunk haza két gyerekünkkel. Endre öt, Anna egy éves. Gyuri kezében az elmaradhatatlan fabőrönd, köztünk Endre szórakoztatja a rokonságot, akik elkísértek ki a Budatelki tetőig, addig a rokonok segítettek nekem, kézről kézre adták Annát.
Eljött a búcsúzás pillanata. A rokonok visszatértek Ősbe, ám a rokonok közül kivált Ernő, aki akkor katonaként vett részt a menyegzőn, és most hozzánk szegődött, mert egy darabig egy irányba vitt az utunk, őt a katonasághoz, minket Lupényba.
Alig váltunk el a csapattól, amikor a tetőről láttuk, hogy a vonat, amihez igyekeztünk, már mint egy sikló kibújt a hegy háta mögül, érkezik be az állomásba. Hiábavaló lett volna bármilyen nagy sietség, a távolság olyan nagy volt, hogy nem érhettük volna el. Csak néztük megkövülten hogy lemaradtunk. Lehangoltan ereszkedtünk le a hegyről, bementünk az állomásba, ahol közölték, hogy változott a menetrend, csak másnap reggel lesz újra járat. A gyerekek miatt aggódtam, hogy enni, innivalót csak annyit pakoltunk, ami másnap délig elegendő, akkorra számítottuk a hazaérkezést. A férfiak némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy elindulunk gyalog előre. Már beesteledett, amikor vagy hat kilométer után Budatelkitől a Tagui állomásba értünk. Nekem nagy szerencsém volt Ernővel, mert sokat segített vinni Annát. Amint ott álldogáltunk az állomás előtt, jött egy mikrobusz. Nem számított akkor, hogy mennyit kér, csak vigyen. Felvett minket, bevitt Ludasra. Tizenegy órára már ott voltunk abban az állomásban, ahova órákkal előtte beérkezett az a vonat amit lekéstünk, és amúgy sem mehettünk volna hamarabb, mert a csatlakozás éjjel tizenkettőkor van tovább. Örültünk a szerencsének. Szerencsének? Ma úgy látom, nem a szerencse mozgatta a szálakat. Ültem a váróban a kislányommal az ölemben, mellettem a kisfiam kimerülve a fáradságtól. Kezdett megtelni a váróterem, és mondtam Gyurinak, hogy álljon sorba jegyért, mert már odaállt a nép. Telt az idő, öt, tíz, húsz perc, de még nem nyílt ki a jegyiroda ajtaja. Egyszer hallatszik messziről egy vonatfütty. Érkezett a vonat az állomásba. A vonatfüttyre ébredt meg a jegykiadó. Akik elől voltak, kapták a jegyet, és rohantak kifele. Ernő is valahol elől volt a sorban, megkapta a jegyet, intett, hogy menjek ki a gyerekekkel. Kint álltam a peronon, mellettem a bőrönd és Endre, valamint Anna az ölemben. Látom, hogy a vonat lassan elindul. Ernő fogta Endrét az ölébe, szaladt vele, feltette az egyik kocsiba, majd leugrott, fogta a bőröndöt, mert Annát nem engedtem ki a kezemből. A bőröndöt már egy másik kocsira hajította, és a mozgó vonatról újra leszökött. Akkor ért ki Gyuri a peronra, amikor a vonat teljes sebességgel kint volt az állomásból. Úgy éreztem, most mindennek vége, mert a fiam Endre rajta van. Most mi lesz? Soha, soha akkorát nem kiáltottam, mint akkor.-Álljon meeeg!! Az állomásfőnök ekkor felemelte a piros táblát. A vonat amint kanyarodott, a mozdonyfülkéből látni lehetett az állomást, így a vonat egy nagy féket húzott, és megállt. Négyen siettünk a sötétben, a már távol levő vonathoz. Az utolsó kocsiba felszálltunk, és akkor újra elindult csikorgó kerekekkel a vonat. Gyuri elment megkeresni Endrét, Ernő a csomagokat szedte össze. Amikor minden együtt volt már, akkor kezdtem az izgalomtól megnyugodni. Gyuri a fülke függönyét behúzta, mert sokan jöttek nézni, kik azok, akikért megállt a vonat.?Újra megtapasztaltam, hogy amikor legnagyobb a szükség, ott a Segítő! Hála, hála! Kisné Ady Éva

2018. augusztus 31., péntek

Isten kikutathatatlan utai.


Isten kikutathatatlan utai

1969. február. Hideg vasárnap reggel..Az utam nem az Isten házába vitt, hanem a hét hónapos lázas kisfiammal igyekeztem a kórházba sürgősségi ellátásra. Férjem be volt rendelve munkába, ő nem tudott segíteni Még nem voltam 21 éves sem, fiatal, mégis kimerülten, kimelegedve érkeztem a rendelőbe,.egyrészt a szellemi kimerültség, másrészt a fizikai terhelés miatt. Hosszú volt az út, gyerekkocsi sem volt, a kisfiam pedig egy jól fejlett gyerek, téliesen felöltöztetve.
Az orvos tüdőgyulladást állapított meg, beutalta befekvésre a kicsit, és mivel még anyatejet kapott, engem is felvett. A gyerekek külön kórtermet kaptak, az anyák egy kórteremben, kettesével ágyanként. Nappal szoptatás idejére engedtek be a gyerekhez. Egész nap lázas volt a fiam. Eljött az este, majd az éjjel, de nem jött álom a szememre, csak imádkoztam az én Uramhoz, hogy legyen segítségül.
. Az órára néztem, éjjel kettő. Csendben fölkeltem, kiosontam, mentem megnézni a kisfiamat. A gyerekeknél ott volt a nővér, és kérdeztem a lázát a gyereknek, mire ő azt mondta, nézzem meg én. 41, fokos lázat mutatott a lázmérő higanyszála. Nyugtalanul kérdeztem, hogy akkor most mit tehetek? Ő azt mondta, hogy meg kell várni reggel azt az orvost aki a gyereket felvette, csak ő írhat lázcsillapítót. Könnyezve kértem az asszisztensnőt, hogy adjon ő. Megszánt, és egy szekrénykéből kivette a gyógyszert amit beadtam a kicsimnek. Míg a kisfiammal foglalkoztam, akkor hoztak be egy másik kisfiút. Mikor meglátta a nővér, azt mondta, hogy ennek a gyereknek vége, nem fogja megérni a reggelt. Lefektették és bekötötték az infúziót. Aztán engem szigorúan beküldtek az anyák szobájába.
Nyugtalanságomban imádkoztam, majd elaludtam. Arra ébredtem, hogy mindent tudok arról, hogy miért és hol vagyok, látom az órát, hogy hajnali öt óra, ellenben sem kezem, sem lábam nem tudom mozdítani. Kiáltani szerettem volna, de nem jött ki a hang a számon, még annak az asszonynak sem tudtam jelezni, hogy bajban vagyok, akivel egy ágyban feküdtem. Nem tartott sokáig, jobban lettem, egy nagyot kiáltottam. Felkeltem, és mentem a fiamhoz. Amikor beléptem, a másik kisfiú karjából ki volt esve az infúzió, a nővér elaludt mellette. Halkan szóltam néki, hogy kösse vissza a gyereknek az infúziót, amit visszakötött, és megkért engem, hogy tartsam a gyerek kezét, ne essen ki a tű, mert ő már nagyon elfáradt. Amíg ott ültem, néztem az én kisfiamat, akinek a légzése mind egyenletesebb kezdett lenni, a lázcsillapító már kezdett hatni..Közben elnéztem a másik kisfiút akinek tartottam a karját, és feltűnt, hogy nagyon ismerősök a vonásai. Imádkoztam mind a két beteg gyermekért. Az a kisfiú még hamarabb hazakerült a kórházból mint az enyém. Amikor beengedték az anyukát felöltöztetni a gyereket, akkor láttam, hogy a gyülekezetünkből való, sőt baráti család.
L. Karcsi volt a kis beteg. Az Úr megtartotta. Nemsokára meggyógyult az én Endre fiam is!
Jó az Úr! Közel van azokhoz, akik hozzá kiáltanak, és kikutathatatlanok utai.
Kisné Ady Éva

2018. augusztus 14., kedd

Nagymamám és a vizsga


Nagymamám imája

Észrevettem, hogy az idő múlásával a gyerekkorban történt eseményekre mind gyakrabban emlékszem vissza. Most visszatekintve, még tisztábban látom Őt, aki életemet kezében hordozta. Minden megélt napom benne volt az Ő tervében. Ez az Ő, az én Élő Istenem, akivel megismertettek drága szüleim, de nem utolsósorban az én lelki mentorom Nagymamám. A következő történetemnek is ő az egyik fontos szereplője.
Tavasz vége volt. Felfrissült természet, felfrissült erő csörgedezett fiatal véremben, mégis lehangoltan könyököltem könyvem fölé hajolva. Nem lehettem szórakoztató látvány, amint kibuggyanó könnyem csöppent a könyvemre. Csak nagymamámmal voltam a konyhában, ott tanultam a román történelmet. Tanultam volna, de csak a könyvet forgattam. Hetedik elemista voltam, és a vizsgára készültem. A többi vizsgákon már sikeresen túl voltam, de itt elakadt minden. A román irodalmat még megértettem, örültem, hogy annak már vége, de a történelem románul nem ment. Nagymamám nem látott, de benne érezte a levegőben, hogy bajban vagyok. A könnyeimen át láttam, hogy imádkozik. Egyszer felemeli a fejét, és azt mondja
-Évi! Add ide a könyvedet! Odaadtam, ő kinyitotta egy helyen és azt mondta:
-Ezt a leckét tanuld meg szóról szóra. Nem kell érteni, csak tudjad, de úgy, ahogy le van írva, nem a te szavaiddal! Ideadta. Akkor tudtam, hogy nem találomra nyitotta ki a könyvet.
Érdekes módon, semmi kétségem nem volt afelől, hogy azt a leckét fogom kihúzni a vizsgán, ahova ő nyitott. Megtanultam szóról szóra, szinte semmit nem értettem, de nem is lapoztam máshova.
Eljött a történelem vizsga ideje. Már korán reggel a folyosó tele volt izguló diákokkal. Hazudnék, ha azt mondanám magamról, hogy nem izgultam. Izgultam becsületesen. Negyvenen voltunk vizsgázók, a két magyar hetedik osztály. Idegen tanárok jöttek vizsgáztatni. Tudtam, hogy elsőként hívnak be, mert az ÁBC sorrendben még senki nem előzött meg. Az ajtó előtt imádkoztam magamban, amikor hallottam:
-Ady! kiáltottak .
A katedra asztala piros ünnepi terítőt kapott, amire ki voltak rakva a tételek. Úgy dobogott a szívem, mintha ki akart volna ugrani, amikor „ jószerencsét „ köszöntem. A teremben síri csend, pedig öt tanár ült a katedrára helyezett székeken.
Mikor még kint voltam, arra gondoltam, hogy a legszélső tételt fogom elvenni az asztalról. Egyszer az egyik tanár felszólított, hogy húzzak tételt. Odamentem az asztalhoz, és láttam, hogy három tétel kicsit félre van a többitől. Ki akartam húzni a szélsőt, de mintha a kezemet valaki irányította volna, és a harmadikat húztam ki.
Kerekre nyílt szemekkel néztem, hisz azt a tételt húztam ki, amit bemagoltam. Elmúlt minden félelmem. Csak mondtam a szöveget, de a gondolatom ott járt az Úrnál, hogy milyen csodálatos Isten, és nagymamámnál. Megkönnyebbülten jöttem ki a teremből.
-Sikerült -mondtam örömmel a többi vizsgázónak.
Hazafele szárnyaltam az örömtől, nemcsak azért, mert sikerült a vizsga, hanem egy pluszt kaptam az Úrtól, egy ráadást a hitemhez, amiben nagymamámnak olyan nagy szerep jutott, és aki méltó példaképem volt a hit útján.
Kisné Ady Éva

2018. augusztus 10., péntek

Dani bácsi


A jegykezelő

„ Vénségemig és megőszűlésemíg se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek, és minden következendőnek a te nagy tetteidet!” Zsolt 71/ 18.

Az ötvenes évek zűrzavaros világában járunk. A nincstelenné vált parasztok sokasága hagyja el az anyaföldet, hiszen már nincs jószág sem, föld sem, csak az apró kis éhes szájak akiknek minden nap oda kell adni talán az utolsó falatot.
Éjszaka van. Egy gyéren megvilágított állomásban a fázósan várakozó utasoktól egy kissé távolabb, két család várakozik. Látszik a férfiak öltözetéről, hogy bányászok. Együtt indultak el egy ígéretesebb világ fele, remélve, hogy a mindennapi kenyér ott lesz asztalon. Mindegyik család két-két gyerekkel., és mindkét asszony áldott állapotban. Már többedik átszálláson vannak túl, több száz kilométert hagyva maguk után.
Nemsokára egy hosszú füttyszó jelzi a vonat érkezését. A sötétben feltűnik a fekete füstöt pöfékelő mozdony, ami után mint valami sárkányfarok, úgy siklanak a kocsik. A gyerekek álmosak, mégis ámulva bámulják az óriási kerekeket, Örült a két család, mert a számításuk bejött, ahol ők álltak, ott kevesebben voltak, így még ülőhely is került. Miután kézről kézre adták a csomagokat és a gyerekeket, minden a helyére került, letelepedtek. A két férfi közt csendben elindult a beszélgetés. Ha valaki kihallgatta volna őket, hamar rájött volna, hogy ezek a családapák bármire képesek, hogy eltartsák családjukat, és az is lényeges, hogy ahol ők vannak, az asszony is ott legyen a gyerekekkel. A vonat egyhangúan döcögött. Az egyik asszony Anna, az ő ölébe fáradtan hajtotta fejecskéjét két kislány. A két kisfiú Zsuzsika asszony ölébe kuporodott föl. Mindenki örült, hogy ezen az átszálláson is túl vannak már, és ha jól megy minden, mire megvirrad, már a célállomáson szállhatnak le. Az asszonyok simogatták a kis fejecskéket, közben ők is el-el bóbiskoltak.
Egyszer kivágódott a kocsi ajtaja, amin bejött a hideg, és egy szúrós tekintetű kalauz. Megpöccinti lapos vasutassapkáját, majd nyers hangon kéri a jegyeket. Imre, az Anna férje nyújtja oda elsőnek, Dani is odanyújtja. A kalauz megvizsgálja, majd azt kérdi, hány csomag van, mert szerinte több van mint amennyit családonként elvihetnek. Imre már mondja is, hogy négy csomag van, hiszen minden felszállásnál számolták a csomagokat, hogy el ne vesszen valamelyik. Dani is a Zsuzsika férje mondja, hogy náluk is három bőrönd és egy hátizsák van. A kalauz kijelentette, hogy a következő állomáson mind a két család leszáll a vonatról, mert nem szabályos annyi csomaggal utazni., majd továbbállt. Nyugtalanság töltötte el nemcsak az asszonyokat, de a férfiakat is. A vonat közben tovább döcögött, és fütyülve érkezett be egy állomásba. A kalauz ott termett a két elkeseredett család mellett, és amint megállt a vonat, vette a bőröndöket sorban, és dobta lefele a vonatból. A fabőröndök csak amúgy koppantak a földön. Nem volt mit tenni, a két család is sorban leszállt, hiszen minden kis vagyonkájuk élelem, ruha a csomagokban volt. Ott álltak rémülten a vonat mellett, az asszonyoknak eleredt a könnye, a gyerekek amikor hallották és látták a történteket, egymásután zendítettek rá a sírásra.
Az állomásfőnök elindult, hogy felemelje a táblát, engedélyt adni az indulásra. Ekkor Dani, azt mondta Imrének
  • Imre! Te most imádkozzál, mert én cselekszem.!
    Odarohant az állomásfőnökhöz, és kivette a kezéből a táblát
  • Kérem, a vonat nem indulhat el nélkülünk! mondta
  • Én bányász vagyok, nézzék meg a kitüntetéseimet! (zörgette a vállán a kitüntetéseket)
  • Hogy nem vihetem a családomat magammal és a csomagokat, hol van ez szabályozva ?kérdezte.
A nép bámult kifele a vonatablakokon, nem értették, hogy mért nem indul már ki az állomásból a vonat? Az állomásfőnök köré is gyűltek emberek, köztök egy rendőr. A rendőr megkérdezte a főnököt, hogy személyenként hány csomagot vihetnek, mire a válasz az volt, hogy -minden személyre egy csomag jár. Megszámolták, hogy hányan vannak a leszállított családban? Nyolcan voltak, és nyolc csomag. A rendőr azt mondta, hogy vihetik vissza a csomagokat a vonatra, minden rendben. Dani ekkor már tudta, hogy az ő pártján van az igazság, azt mondta, hogy aki ledobta, az tegye vissza! A kalauz nagy megsemmisült arccal nézett végig a csomagokon, majd hordta felfele.
Mikor újra elindult a vonat, azt mondta Dani
-Imre! Jól imádkoztál! Meghallgatott az Úr!
A nagyobbik gyerek azt mondja:-én tudtam, hogy mehetünk!
A másik gyerek rávágja:- én ics!

„Hisz a te igazságod ó Isten, felhat az égig, mert nagyságos dolgokat cselekedtél: kicsoda hasonló tehozzád, ó Isten?
Aki sok bajt, és nyomorúságot éreztettél velünk, de ismét megelevenítesz, és a föld mélységéből ismét felhozol minket.”
Zsolt. 71/ 19, 20.
Kisné Ady Éva

2018. augusztus 4., szombat

Festettem Kastély. öregotthon


A betörő


Éjszakai jövevény

Kis kertes ház. Téli csend pihent mindenütt. Édesapám az esti áhítat után felöltözött munkásruhájába, majd éjjeli műszakra bement dolgozni. A nővérem és én, még kisiskolások voltunk, a táskáinkat készítettük elő másnapra, álmos kisöcsém téblábolt körülöttünk. Édesanyám rendet rakott a házban, majd arra kért, hogy zárjam be az ajtókat éjszakára. Egy söprűvel elsepertem a frissen hullott havat a járdáról, bezártam az utcaajtót, amin csak akasztó volt. A veranda ajtaján a biztonságot csak egy vaskampó szolgálta, amit ráfordítottam az ajtóra. Mielőtt beléptem volna a konyhába, még kinéztem a veranda ablakán, s meglepetten vettem észre, hogy egy erős testalkatú, idegen férfi nyitogatja az utcaajtót. Jól látható volt a hó világánál. Beszóltam édesanyámnak:
-Édesanyám, egy idegent látok jönni!
Kérdezd meg, ki az?
-Ki az? Kiáltottam ki.
-Én! Volt rá egy dörmögő felelet.
Az, hogy a nevét sem mondta meg, aggodalmat keltett, tudtuk, hogy nem jó szándékkal jön. Már akkor úgy éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog.
Édesanyám azt mondta, hogy hamar nyomjam be a veranda ajtó kilincse alatt a tolózárat. Évek óta nem használtuk, berozsdásodott, meg sem mozdult. Csak egy kis vaskampó szolgált a zárásra. Az utcaajtón már bejött az idegen, Még egy lehetőségre gondoltunk, mégpedig, hogy míg az idegen kifeszíti a kampót, bezárkózunk a konyhába. Sajnos, ott sem működött a tolózár.
Mind a hárman gyerekek, még a kisöcsém is nyomtuk az ajtót, ámbár bennem semmi erő nem volt. Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Kintről már hallatszott, ahogy dörömböl, rúgja az ajtót az idegen.
Édesanyám akkor pillanatok alatt kinyitotta a konyha ablakot, és kiáltott:
  • Endre! Endre! Endre! Süvített a hangja a téli csendben.
Még ma is elgondolkodtat, és Isten csodatettei közé számolom, hogy akkor a nagybátyám, aki két házzal arrébb lakott, meghallotta az édesanyám hangját. Úgy ahogy volt, kipattant az ágyból, jött a hóban egy papucsban, pizsamában. Ahogy láttam a nagybátyámat, olyannak tűnt, mint a bibliai Sámson. Nagy, erős! Elkapta a betörőt akkor, amikor éppen betört a konyhába. A nagybátyám megfogta a különös látogatót, kabátjánál fogva kituszkolta, és elég kemény leckét adott arról, hogy nincs mit keressen a testvére házában. Elment a betörő is, Endre bátyám is. Az ajtókat újra zártuk a megszokott módon. Lefeküdtünk. Az ágyban sokáig beszélgettünk arról, hogy milyen jó, hogy meghallotta Endre bátyám a kiáltást. Azt mondta édesanyám, hogy „-az Úr hallotta, és Ő cselekedett. Ha az Úr nem hallotta volna a kiáltást, nem hallotta volna meg Endre bátyátok sem.”
Már éjfél volt, az izgalmaktól még nem tudtunk elaludni, amikor újra hallottuk, hogy a kapun valaki jön befele. Ugyanaz a jelenet játszódott le, mint egy pár órával annak-előtte.
Édesanyám újra kiáltott az ablakból,
  • Endre! Endre! Endre!
    Kíváncsi voltam, hogy most is meghallja az Úr a kétségbeesett kiáltást?
Támasztottuk minden erőnkből az ajtót. Én mozdulni sem tudtam az ijedségtől.
A csoda most is bekövetkezett. Endre bátyám újra meghallotta a kiáltását édesanyámnak. El lehet képzelni: éjfél, ilyenkor az ember legmélyebb álmát alussza, egy ház, egy főút választott el a nagybátyámék otthonától, és ő meghallotta a belső szobában a testvére kiáltását. Erre a magyarázat az, amit édesanyám mondott: hallotta Isten a kiáltást.
A nagybátyám másodszorra is kivitte a félrészeg embert, aki az utcán ledobta magáról a kabátot, nyakkendőt, még az ingét is a hóba, és meg akarta verni a nagybátyámat. Nem volt kit, mert a bátyám erősebbnek bizonyult. Megparancsolta neki, hogy soha a testvérét ne zavarja, ne zaklassa. Elvitte jó messze az otthonunktól. Úgy látszik, megértette a leckét. Többé nem jött.
Reggel volt mit mesélni édesapámnak, míg javította a zárakat, majd gondoskodott biztonságosabb zárról is.
Családunk hálát adott Istennek, hogy megszabadított a gonosz szándékú embertől, hálát adtunk Endre bátyámért is, aki segítségünkre sietett, ugyanakkor megköszöntük, hogy az Úr ereje, hatalma őriz. „ Hiába az őriző, ha az Úr nem őrzi a várost” Zsolt. 127/1.
Megtapasztaltam, hogy Isten megenged nehézségeket, azért is, hogy észrevegyük, Ő az aki őriz, megvéd szorult helyzetünkben. Meghallja kiáltásunk szavát. Áldott legyen az Úr neve!
Kisné Ady Éva

2018. augusztus 1., szerda

Gépcsere

Ma Attiláék voltak itt és kicserélték a számítógépemet.
Felküldtem tőlük az Anna bőröndjét Pestre
Gyuri ma egy kicsit jobban volt, segített a szőnyegmosásnál Szilvinek. 

2018. július 19., csütörtök

Mostanában festettem.

Csodálatos Isteni szeretet, hogy ad az embernek kreativitást. Megáld olyan belső örömökkel, amik elveszik a hétköznapok szörkeségét. Belső emberünk bontakozik  ki. Ilyen az írás és a festés az én esetemben.  Hála néked Úr Jézusom, hogy Te adtad ezeket az ajándékokat nekem .  Nem művészi alapon művelem, hanem kedvteléssel. merengéssel, olyan látással amit nem tudok megmagyarázni.  Íme itt vannak a képek





2018. július 18., szerda

A tűz


A tűz

......ha tűzben jársz,nem égsz meg, a láng meg nem perzsel téged!” Ézs. 43/ 2. b.

Korán sötétségbe burkolózott a falú. Egyik-másik házból már kiszűrődött a petróleum lámpa gyér világa. A már addig is csendesen alvó falura most még némább csend pihent. Télen a parasztember sötétedésig elvégzi a kinti feladatait.
Így volt ez nálunk is. Édesapám is hazaérkezett az erdőről. Vizet hozott a kútról, majd gumicsizmáit lehúzva egy rongyot tekert le a lábáról. Ez a kapca volt. Átvizesedett a lábán, és hogy másnap is felvehesse, édesanyám egy tálban többször megmosta, és hogy idejére megszáradjon, a tüzelő alatt levő fásládára terítette száradni, majd a lámpa világánál elkészítette a puliszkát. Csendben megvacsoráztunk, és minket gyerekeket le is fektettek.
Az addig néma faluban mintha megindult volna az élet. Asszonyok hangja hallatszott az ablakok alatt, akik guzsallyal a hónuk alatt siettek a fonóba. Ropogott a hó a csizmájuk alatt.
A szüleim, miután megbizonyosodtak, hogy már elaludtunk, bezárták az ajtót, hogy senki ne háborgasson, és ők is indultak a fonóba . Valamelyik hívő hajlékba siettek, ahol a lányok, asszonyok fontak és énekeltek. A férfinép is el szokta kísérni őket, akik még egy-egy Igével is gazdagították az estét. Amíg édesanyám sodorta az orsót, nem gondolta, hogy otthon baj van
-Évi! Kelj fel! Tűz van.! hallottam az Annuska hangját. Megrezzentem, majd kiugrottunk az ágyból, mert a tüzelőből egy parázs kihullt a kapcára ami lángra kapott. Annuska a vödörhöz sietett, hogy oltsa el a tüzet. Én még olyan kicsi voltam, hogy azt sem tudtam, hogy a tüzet vízzel oltják. Csak pár csepp víz volt a vödörben, de az elég volt ahhoz, hogy eloltsa a lángot. Csak a füst ne lett volna.! A füst mind erősebben terjengett a levegőben. Fölmásztunk az éjjeliszekrény tetejére, hogy kinyissuk az ablakot. A két alsó szárnynál próbálkoztunk, de az nem engedett . Aztán a másik ablakot akartuk kinyitni, de az sem volt hajlandó kinyílni. Az ablaknak volt egy felső szárnya is, Annuska , hogy magasabb volt mint én, néki sikerült kinyissa. Oda dugtuk a fejünket, hogy egy kis levegőt kapjunk, de a kifelé áramló füst nagyon csípte a szemünket. Sírtunk és kiabáltunk! Egy idő után sem a lábujjhegyen állást nem bírtam, sem a füstöt. Bebújtam a dunyha alá. Elaludtam.
Arra ébredtem, hogy kint vagyok a csillagos ég alatt az édesapám ölében, és örültem, hogy már nem csípi a füst a szemem, tudok lélegezni. Akkor olyan boldog voltam, hogy az édesapám meleg karjában pihenek.
Később tudtam meg, hogy akkor éjjel egy hívő testvér volt a falú bakterje. Az ivókútnál sétált, amikor látta, hogy a mi házunk ablakából füst gomolyog, és hallotta a kiáltásunkat. Azonnal szaladt a szüleimért, tudta, hogy be vagyunk zárva. Még idejében érkeztek.......

Én, az Úr vagyok a te Istened, drágának tartalak és becsesnek!” Ézs. 43 /4.
Kisné Ady Éva


Rokonlátogatás


Rokonlátogatás Daniéknál

. Szilveszter..Hóhullásos téli este. A mozdony már ott pöfögött a szerelvény előtt a lupényi állomásban, amikor egy kis bőrönddel felszállni igyekeztünk az utolsó kocsiba. Örültünk annak a két szabadnapnak amit újévben élvezhettünk, hiszen a Karácsony rövid volt, csak egynapos, még Szenteste sem állt le a termelés. A fülkék tele voltak utasokkal. Nehezen, de találtunk kettőnk részére üres helyet. Aztán elindult a vonat. Gyuri már hetek óta tervezgette, a látogatást Daniékhoz, vágyott rá, hogy én is lássam, hol lakik a bátyja és családja.
Ahogy döcögött a vonat, egyáltalán nem zavart az a bűz, kormos szenny, zaj, ami abban az időben jellemzője volt a vonattal való utazásnak. A gondolataimban még mindig az elmúlt hét eseményei kavarogtak.. A nagymamámat temettük el..A hozzá fűzött kedves emlékek rajzottak körül. Elrévedeztem azon, hogy karácsonykor azt ünnepeltük, hogy Isten Fia lejött a mennyből, és most két napra, karácsony után valakim felment a mennybe.
Szinte észre sem vettem, hogy már három átszálláson is túl vagyunk és kezd hajnalodni, annyira magával ragadtak az elmúlt események emlékei. Mire beértünk Kolozsvárra meg volt egészen virradva. A városra fehér hótakaró terült.
Leszálltunk a vonatról, és kérdeztem Gyurit, hogy most mivel megyünk tovább? Ő viccesen azt mondta, hogy a kettőssel, azaz a két lábunkkal. Eleinte ahogy a városon haladtunk keresztül , gyerekkori emlékek elevenedtek meg. Öröm volt újra végigmenni a már ismert úton. Hat évvel azelőtt egy hetet töltöttem a nővéremmel ebben a nagyvárosban a rokonainknál. Gyönyörű emlék. Tetszett, hogy Kolozsvár megőrizte régi fénykorát. Nem a magas toronyházak, nem is tömblakások tömkelege, és nem sorházak egyhangúsága jellemezte, mint a többi munkásvárost, ez volt „ a város”, ahol a hölgyek kalaposan jártak, a férfiak sétapálcával a kezükben, úgy sétáltak a cifra kirakatok előtt.
Amint a várost magunk mögött hagytuk, kezdődött egy hosszú, hosszú út. A havazás is megindult, örültem, hogy jó bőrcsizmával taposom a havat. Gyuri egyik kezével engem fogott, másik kezében a bőrönd. Az út járatlan volt, azaz nem találkoztunk hosszú kilométereken keresztül emberekkel. Mivel az Isten alkotta világ mindig lenyűgöz, gyönyörködtetett az érdekes dombos vidék Úgy bújtak elő a földből a halmok, mintha valaki a föld mélyéből egy óriás hólyagot fújt volna föl. Itt is egy, ott is egy, és így tovább. Én meg voltam szokva az összefüggő hegylánccal, vagy a hepehupás szilágysági dombokkal, de a Mezőség egészen más.
Hosszú gyaloglás után elérkeztünk egy faluba, de Gyuri azt mondta, hogy ez még nem az úti cél.
Ebből a faluból egy kaptatón vitt fölfele utunk csúszós ösvényen, és ott megláttuk a néhány házból álló Bodrogot. Elfáradva, szinte fél-fagyottan érkeztünk meg. A sógoroméknál jó meleg volt, a fogadtatás is kitűnő. Ilonka, a Dani felesége tárt karokkal ölelt át. Már az első ölelésénél a fülébe súgtam, hogy babát várok. Ez is olyan volt, mint Erzsébet és Mária találkozása. Ő is áldott állapotban volt, csakhogy ő már a negyediket várta. A nagyobbik, Endre első osztályos volt már, s mint egy jól nevelt gyerek az Ábécéskönyv fölött nézett ránk idegenekre, két kisebb fia Dani és Laci a földön játszott. Alighogy lepakoltunk, finom villásreggelivel kínáltak. Előtte egy lavórban lemostuk magunkról a kormot ami az úton ránk ragadt, Reggeli után átöltöztünk, és indultunk imaházba. Új év volt. Feltették a falra az 1968-as naptárt. Imádkoztunk új szívért, új életért. A tiszteletet egy hórihorgas magas bácsi tartotta, kissé mezőségi nyelvjárással, keverve román akcentussal. Én fáradt, álmos voltam, de az Ige így is átjárta szívemet.” Hálával áldozzál az Istennek, teljesítsd a Felségesnek fogadásodat!” Zsolt 50/14. Mikor vége volt,kézfogás, ismerkedés. Míg mi ballagtunk a Daniék háza fele,a Dani anyósa Kati néni már befőzte a levest, meg volt terítve az asztal. Minnya bácsi az após is bejött, így szép számmal kiegészült a Daniék családja akikkel az asztalt körülültük. Ebéd után elkezdődött a „nagy emlékek” felidézése. Míg beszélgettek, körbenézhettem. Látva a gyönyörű szőttes falvédőt, ágyterítőt, abroszt , ami mind a sógornőm ügyes keze munkájáról árulkodott. Délután is voltunk imaházban, de csak rövid időre. Vacsora után még mindig tartott a véget nem érő beszélgetés. Éjfél volt amikor lefeküdtünk. Egy padládán aludtam Gyurival, mégis frissen ébredtem. Újra nyakunkba vettük a világot és nekivágtunk a haza vezető útnak, vittük magunkkal az útravalóul kapott szeretetet. Kisné Ady Éva

2018. július 14., szombat

Dörgés


Dörgés

Mikor vízen mész át, veled vagyok és ha folyókon, azok nem borítanak el. Ézsaiás 43 / 2 a.

Mostanában szinte egymást kergetik a zivatarok. Gazdag nyári záporok, amikből nem hiányoznak az égzengések. Emlékeimben visszalépek újra kis gyerekkoromra.
Vártuk az esőt. A felhők már rég tudtunkra adták, hogy most várható lesz egy jó, bő zápor. Mi gyerekek kiültünk a tornác előtti lépcsőre, hallgattuk a mennydörgést, meg-megrebbentünk egy- egy villámlás láttán, de szinte vártuk már a következőt. A félelem a csodálattal és kíváncsisággal keveredett.
Nem kellett sokat várni, megérkezett a várva várt eső.. A lépcsőről bementünk, és az ablakból néztük egymás karjába kapaszkodva, ahogy zúg, dörög, villámok cikáznak az égen. Már látni sem lehetett, csak hallani a zuhogást. Rövid idő alatt olyan bőséges eső esett, hogy megtelt az amúgy sekély vizű patak.
Balla felől elkezdett virulni. Aztán, amilyen hamar jött, el is vonult a nagy-idő. Néztük a sárgán hömpölygő vizet amit a patak már- már szinte kidobott magából.
Ragyogó napsütés követte az esőt. Szinte hívogatott, ki a házból.. Édesanyám nem tudott bent tartani, mezítláb szaladtam a testvéremmel a hídra, ahol már vártak a korunkbeli hat, nyolc éves gyerekek. Egyik gyerek azt mondta, hogy ő tud egy olyan játékot, hogy úgy fog dörögni, mint az ég. Az egész falú hallani fogja. Nosza, rajta, csinálta is. Sarazott. Az eső felpuhította a sárt annyira, hogy szépen lehetett vele dolgozni, mintha gyurma lett volna. Egy nagy hengert készített, akkorát mint egy torta, belenyomta a kis öklét annyira, hogy azért ne lukadjon ki, fölemelte a feje fölé, ott megfordította, és a híd deszkájához vágta. Valóban! Olyan sikere volt, hogy még a visszhangját is hallani lehetett. Nagy találmánynak számított. Ezt a mesterséget hamar meg lehetett tanulni. Egyiknek is, másiknak is dörrent a sara. Egymás után dörgött, már nem az ég, hanem a sár. Engem is elfogott a láz, nehogy lemaradjak a többitől. Elkészítettem a sárhengert, akkora likat nyomtam bele, mint három tojás, mert így tanítottak. Készültem a nagy eseményre. Óriási lendülettel a fejem fölé emeltem, és a korlát nélküli híd széléhez vágtam. A sár dörrent, de én belebutykáztam. a megáradt patakba. Utána sötét lett.
Arra ébredtem, hogy az ágyban édesanyám törölget és még egy jó pár asszony szeme mind rám mered. Látták, hogy megnyitottam a szemem, és azt hallottam, hogy:- él, él, él! A nénik a kötényük sarkával törölgették a szemüket.
Nem tudtam, mi van velem és azt kérdeztem, hogy : -ugye nagyot dörrent? Mire az egyik néni azt mondta, hogy félrebeszélek, valami érte az agyamat. Odajött a testvérem , ő tudta , hogy miről beszélek, és megnyugtatott, hogy az én sárgolyóm is dörrent. Kértem édesanyámat, hogy ne haragudjon azért, hogy sárosan fekszem. Ő annyit mondott, hogy – örülök, hogy élsz!
Azt, hogy ki mentett ki a patakból, soha nem tudtam meg.
Úgy hiszem, az Úr elküldte őrzőangyalát. Néki hatalma van a hullámokon, a vizek felett is, mert Ő adta az életet. Már születésem előtt, és azóta minden időben kezében tartja életem fonalát. Egyszer látszani fog az élet fonalán egy halvány szakadás, de a fonál tovább folytatódik fel az ég fele, a végtelenbe!
Kisné Ady Éva

2018. július 11., szerda

Ruben születésnapjára




Születésnapodra

1977 nyara.
Ekkor jöttél a világra.
Ajándéknak szánt az Isten!
Azért ragadt most tollat a kezem,
hogy én is megköszönjem
a Teremtőnek, hogy te vagy a vejem!!

Az élet csodálatos ajándék
napok, hónapok, évek.
Szólhatna róla ének
mi minden van belecsomagolva,
hát, színes a paletta:
küzdelmek, harcok,
sok, sok nehéz napok,
de gondoskodott az Alkotó,
hogy legyen benne
öröm is, család is, barát is,
meg sok biztató szó.
Volt benne emlék,
mit elfújt a szél
Hiszen a jelen
örömről beszél.
Fogadd szeretettel
szerény köszöntésünk,
áldjon meg gazdagon az Isten,
hordjon isteni tenyéren!
Ő vigyázzon rád
ott fenn,
mi pedig érted imádkozunk
itt lenn!

Szeretettel Mama és Papa


2018. június 20., szerda

Mocsolya

Mocsolyai élményeim
. Az a négy év amit a Teremtő jövoltából Mocsolyán élhettem, életem egyik legboldogabb időszaka volt..A mező illata, a réteken elterűlő virágmező, a kis gida születése,az anyám sütötte friss cipó íze, a házunk melletti patak csobogása, a fecskék fészek rakása, sárgarigók éneke, a diófára felkötött hinta, no meg a sok kis barátnő akikkel mezitláb szaladgáltunk a kenderáztató tó körül, este pedig csodálni a csillagokat és gyönyörküdni Szentjánosbogár fényében. Mennyi szépség., és milyen édes íze volt a szőlőnek amit apám a kiskosárban hazahozott a kulacsa mellé rejtve.
Kis falumba álmaimban gyakran visszatérek. Ugyanolyannak látom mint volt valamikor. Az emberek, gyerekek is ugyanolyanok mint akkor voltak. Látom a szüleimet jönni- menni. Álmomban még felmászok a létra tetejére, felülök a hintára, és várom hogy a testvérem meglódítsa Mintha látnám a Kati nénit hosszú tarisznyájával amint bicegve jön át a hídon, s közben édesanyám már kiáltja is nekem, hogy- Évi! menj, és vedd a cipót az almáriumról, tegyél egy kis darab szalonnát hozzá, szaladj vele és add oda Katinak! Hallom, ahogy Kati néni minduntalan áld engem és egész házamnépét! Hallani vélem az “Ivó kút” körül összesereglett lányok kacarászását, és a csobbanást amint a felhúzott vízből még visszalöttyen az a tiszta hideg, szomjat oltó víz.. Csak az én falumnak van olyan fehér, karcsú templomtornya, és sehol nem szól szebben a déli harangszó, mint Mocsolyán. Elmosolyodom, hogy ott látom magam a kis imaház ajtajában, a színes üvegekben gyönyörködöm, és ahogy belépek a sárga padlóra helyezett lócák között letérdelek a földre, a lócára hajolva s, mintha megszólalna újra a cimbalom hangja. Körülöttem a hívek között súrcos, mezítlábas bácsikák, nagykendős nénikék gyülekeznek a szombat esti áhítatra. Kimondhatatlan jóleső érzés visszaemlékezni őseim földjére amit én is magaménak mondhatok!
Az álomból ébredezni kezdek, s egy olyan világ tárul elém, ami ezután vár rám.
"Gyönyörű ház, gyönyörű út, gyönyörű tó, gyönyörű kút,
Minden oly szép, oly ragyogó
Nem lesz ott semmi sem elmulandó!

2018. június 18., hétfő

Édesanyám


Édesanyám

Emlékszem
kisiskolás voltam
a puha ágyban nagyokat aludtam.
Suttogva ébresztett fel
minden egyes reggel 

mint magas csúcsról
csobogó csörgő patak
úgy daloltak szívéből a szavak.

Korán a jókedv ruhájába öltöztetett
ilyenkor a szeme is nevetett,
DE, mielőtt az ajtón kiléptem
imára kulcsolta mind a két kezem
Nem számolgatta csókját
mit arcomra nyomott
S én nem töröltem le a csókot
Hadd érezzem egy életen át!
És kincsként őrzöm a mosolyát
amint csintalan kedvemben
nézett a szemembe.
Lelkét láttam a szemében
ezer csillag tündökölt benne
Tekintete ma is végigkísér
megtanította nekem
hogy e világ mit sem ér
ha át nem jár a Krisztusi vér.
Nagy Istenem! téged áldalak
hogy egy ilyen anyának
adtad, hogy megteremjen engem
fogadd érte köszönetem!
én édes Istenem!

2018. június 14., csütörtök

Valóra vált álom


Valóra vált álom ( Gyermekbemutatásra)

Vártunk hónapokon, éveken át
várakozva néztük az üres kis szobát.
Csiga-lassan teltek a nappalok
s, elindultak
a szűnni nem akaró fohászok,
párnára hullt vágyakozó könnyek,
felemelt kezek,
kapaszkodó remények.

Az Alkotó titokszobájába
is eljutott az ima
de, csak Ő döntheti el
mikor, kinek a karjába
csöppent egy csöppséget,
ajándék gyermeket!

Egyszer aztán
száz szellő kapott szárnyra,
szívünket örömre hangolva
Jön már!
Jött szelek szárnyán a jó hír
s ilyenkor egy mama örömében sír!
Valóra vált az álom !
Köszönöm néked Istenem, Királyom!

Mielőtt karjaitokba tette,
féltő gonddal odahelyezte,
az Úr a tenyerébe írta be a nevét
kiárasztotta már rá is
megváltó kegyelmét.

Uram,
az oly csöppnyi puha kezet
el ne engedd!
Szerelmeddel fejét befedezd!
Lábát jó útra terelgesd!
Legyen neved áldott az ajkán!
Te viseljed gondját
hordozhassa magán
Teremtője mosolyát
Istene áldását!
2018 06 11 Kisné Ady Éva

2018. június 10., vasárnap

Sugár Vers

Sugár
Kisné Ady Éva
Fényesen, vidáman indul
Még hajnalok hajnalán
Vagy-hogy nem is alszik talán?
Ez könnyen meglehet.
Ő tudja igazán
Hogy merre van nyugat
És merre van kelet.
Fodros felhők hátán
Meg-megpihen, aztán,
Nyargal szélsebesen
Kicsit kacsint madarak tollára,
Bekukucskál erdők tisztására,
S hogy egy virág se ne legyen árva
Csókot lehel mindnek a szírmára.
Száz nap csillog a tenger vizében
Amikor az fodrozódik éppen.
Ha lát egy harmattal teli határt
Ezer felé osztogatja magát.
S, ha meglát kicsiny templomablakot
Szét szórja rajta a fényes napot.
Fázós aggastyánnak meleget ad,
Gyerekfejet selymesen simogat
Ott ül sötét szomorú szemekben
Őt látod kibuggyanó könnycseppben.
Uram! Én sugarad vágyok lenni
Hideg szívekbe beleragyogni.
Fényedet mind, mind szerteosztani!
Alázatban nálad megmaradni
Kis fények gyúljanak körűltem
Így tudhatom, hiába nem éltem!
2018 06 05 Békés

2018. május 22., kedd

Vers Tavaszi hajnal

Tavaszi hajnal
Az éjszaka behúzta sötét ernyőjét
Elbujt, mert a fény bántotta a szemét
Lábujjhegyen léptem a hűvös hajnalba
Lelkem csendjére féltően vigyázva.
Szelíd, lágy szellő mozgatta a lombot
Akácfa virága illatot ontott
A nap nyitogatta fényes szemhéját
S kacagott amit maga körül látott
Tükröt tartott néki minden kis fűszál
Hűvös harmatban fürdött már a határ
Ám egyszer a csend csilingelni kezdett
Csicsergő madárhad kezdett éneket.
Már minden felébredt, minden feléledt
Pezsdült, zendült, és zöldült, tündökölt
Indult az élet mint zengő zúgó ár
Kék ég alatt Isten új napja rám vár
A fény, hang, az illat, a szín, az élet
Rigók a fenyőn Róla énekelnek
Tavaszi himnusz tölti be lelkemet
Hangosan zengek én is új éneket.
Hála, dicséret, dicsőség Istennek!
Kisné Ady Éva 2018

Az imameghallgatás öröme Piroska unokájáért imádkoztunk

Imameghallgatás öröme
Április 26-án egy olyan testvérnő hívott fel telefonon, aki csak három éve kötött örök szövetséget az Úrral. Nem is olyan rég, amikor megismerkedtünk a világhálón keresztül, éreztem, hogy összedobban a szívem vele. Két héttel ezelőtt amikor hívott, kedves, de ugyanakkor szomorú volt a hangja. Összeszorult a szívem, amikor elmondta szomorúságának okát. A huszonkét éves unokája közúti balesetet szenvedett. Élet-halál közt fekszik Budapesten a kórházban. Gépekre van téve, de már két napja nem nyitja ki a szemét, nem reagál., Megkért, hogy imádkozzam én is érte. Valamennyire átéreztem a fájdalmát, hisz én is olyan nagymama vagyok, akinek hasonló korú unokája is van. Kért, hogy úgy imádkozzak, hogy Isten akarata teljesüljön, ha akarja, adja vissza az életnek, ha pedig másként dönt, tudják elfogadni a döntését. Nehéz volt a szívem, de tudtam, hogy olyan Istenem van, Aki nem egyszer mutatta meg csodatevő hatalmát! Van egy nagyon kedves és hűséges imatársam, akinek elmondtam hogy ő is imádkozzon ennek a fiatal fiúnak az életéért, és a nagymama hitéért is. Együtt imádkoztunk. Arra gondoltam, hogy Jézus hányszor biztat arra, hogy „ kérjetek és adatik nektek” ,” Ne nyugtalankodjék a ti szívetek , higgyetek Istenben és énbennem”
Mégis, tegnap alig hittem a szememnek, amikor olvastam a testvérnőm levelét, amit ő is nagy örömmel írt. Megtelt a szemem hálakönnyekkel., a szívem örömmel. Az állt a levélben, hogy az unoka úgy testileg, mint szellemileg jobban lett. Öröm, nagy öröm.
Dicsőség Istennek! Nincs csodálatosabb Isten, mint az én Élő Istenem!!

Jánoska

Jánoska
. Őszi szellő fújdogált a völgyben. A köd is felszállt már, a nap vette uralmába az eget, és lágy, szelíd melegséggel simogatta az emberarcokat. Jól esett a nap kényeztetése, mert a fájdalom és keserűség mélyen beleszántott az emberek arcába, szívébe.1945.
Egy éve annak, hogy vége a háborúnak, megszűnt a fegyverropogás. A Jó Isten gondoskodott róla, hogy felejtsen a nép. Már most is voltak olyanok, akik hálát adtak azért, hogy az idei termés megmaradt, kedvezett az időjárás a vidékükön, így aztán akadt egy kevéske betakarítani való is. Néhány jószág is megmaradt az átvonuló hadak után, amik elkerülték a fosztogatók figyelmét.
Ahogy a faluban megindult reggel az élet, nemsokára elindult a kisbíró is kürtölni. Ezen a bizonyos napon a következő szöveget kiabálta a település több pontján:
-Közhírré tétetik! Székelyföldön nagy az éhség, a szülőknek nincs ennivalójuk amit az éhes gyermekeknek adjanak, így kénytelenek a gyermekeiket útnak ereszteni az éhhalál elől! Akinek a szívében irgalom születik, iratkozzon fel a községháza irodájában, ahol feljegyzik gyerek gyámságra. Ott kap értesítést is, hogy mikor menjen gyerekért a szilágyballai állomásra!
Imre és Anna fiatal házasok voltak.Egy picike lányuk volt a bölcsőben, de nagyon szerettek volna egy kisfiút! Amint hallották a kisbíró kürtölését, egymásra néztek. Mindkettőjük szemében ott volt az igen. Imre indult is iratkozni. Egy cédulát kapott, amire fel volt írva „B. János, öt éves gyerek.”
Nem sokat kellett várni, és Imre útnak is indult egy pár szem kockacukorral a zsebében, amit Anna odarejtett. Az állomáson még néhány ember várt a vonatra. Mindegyikük gyerekre várakozott.
A távolban felbukkant a vonat. Lassan közeledett majd hangosan csikorogva megállt. A harmadosztályú kocsiból valaki kiszólt, hogy itt vannak a gyerekek. János is köztük volt. Imre átvette az alvó kisfiút, aki mindjárt felébredt, amint a mozdony hosszan fütyült, és nagy pöfögéssel tovaindult. Mint egy vihartól vert madárka, úgy nézett ki az ölében a gyerek. Öt éves volt, de egy egészséges két éves gyerek is súlyosabb, mint az ő Jánoskája. Így becézgette a gyereket, aki először nyöszörgött, majd hangos sírásba kezdett.
-Ne sírj Jánoskám! Adok cukrot neked!
Jánoska elhallgatott, jót tett a kockacukor. Meredek út vitt felfele Mocsolya fele, mégsem volt fáradt Imre. Még a meglőtt karját sem fájlalta már, az öröm, hogy egy kisfiút vihet Annának,új erőt adott néki. Amikor közeledtek a falú fele, mutogatta Jánoskának, hogy hol fog lakni. Szegény kisgyerek nem sokat tudott a világról, csak azt, hogy otthon maradtak a szülei, és most egy idegen ember ölelgeti, becézgeti.
Jánoska hamar megszokta új környezetét. Kapott bőven enni. Anna és Imre a jobb falatról lemondott, csakhogy a kis Jánoskának legyen. Imre gyakran vette ölébe téli estéken, és a kályha melegénél mesélt néki arról az Istenről aki fönt van, vigyáz rá, hogy ne haljon éhen, és biztosan vigyázni fog a szüleire is. Jánoska értelmes gyerek volt, sok mindent könnyen megtanult. Imre szerette a verseket, így a kis Jánoska szépen szavalt. Anna énekelni tanította. Naponta reggel, este áhítatot tartottak, és csakhamar Jánoska is megtanult imádkozni. János abban is örömét találta, hogy a kis ANNA bölcsőjét ringathatja. Veressné Ady Anna)
Teltek, múltak a hónapok, a kis Jánoska arca kikerekedett, súlya is jól gyarapodott, és sokat mosolygott.
Húsvétra készülődve Imre költött egy verset, amit Jánoskának megtanított. Anna új kis kosztümöt varrt a gyereknek, hogy amennyire lehet, ünnepe legyen a kicsinek.
Eljött a várva várt ünnep. A kis imaház megtelt ünneplő emberekkel. A kisfiú olyan nyomatékkal mondta a szöveget, hogy egy felnőtt ember is büszke lett volna rá. A hallgatók tekintetükkel simogatták, s hangos áment mondtak az ügyes verselőre.
Imre örömében fölvette a gyereket a nyaka közé, úgy lépett ki az imaház ajtaján. Akkor látta, hogy egy idegen ember áll a kapuban. Nézte, nem ismerte. Az idegen is nézett az ajtó felé, mint aki valakit keres. Ekkor a kis Jánoska elkiáltotta magát –Apa! Apácska!! és már csúszott is le a földre, rohant az idegen nyakába. A sovány, nagy bajuszú férfi fölkapta a gyereket, és csak csóválta a fejét.
_ Megváltoztál Jancsikám! Mintha nem is te volnál! Hát megismertél? Viszlek haza mamikához! Már nagyon vár!
Ölelgették, csókolgatták egymást. Az ajtóból kiáramló emberek köréjük gyűltek. Mindenkinek volt szava, véleménye, mindenki beszélt. Valaki hangosan felzokogott, és az Anna volt. Imre is törölgette a szemét, majd odaszólt Annának
-Annuskám! Ennek így kell lennie! Ne búsulj,
A székely embert az otthonukban, ünnepi ebéddel kínálták. A kicsinek is, az apának is amit össze tudtak szedni felpakoltak, majd kikísérték az állomásra őket. Könnyeiket törölgették, amikor a vonat eltűnt a messzeségben, vitte, vitte a kis Jánoskájukat
Imre az én Édesapám, Anna Édesanyám
Kisné Ady Éva 2018

2018. május 20., vasárnap

Pünkösdi csoda

Pünkösdi csoda
Egy párnahuzatot vasalgattam. Régi emléket idézett. Fiatal házasok voltunk, amikor Nagymamát beutalták a kórházba kivizsgálásra. Mikor Édesanyám csomagolgatta össze a szükséges holmijait mondtam, hogy tegye oda az én párnámat, hadd érezze az új kelme illatát mama. Valahányszor valami textil anyagot vettünk, olyankor mindig elkérte, tetszett az illata.
Mivel állandó felügyeletet igényelt vaksága miatt, mindig vele volt valaki a családból. Egyik reggel a nagybátyám azzal a szomorú hírrel érkezett, hogy rákos daganat van a mama torkában. Mivel csak este kellett bemenjek munkába, akkor nap én vállaltam , hogy besegítek..
A kórház felé vezető út fehér volt .Már megérkezett a hó a hegyek közé., fehérbe borítva az amúgy fekete várost. Az a gondolat cikázott át agyamon, hogy közel van az én nagymamám is ahhoz a hófehér városhoz amiről annyit beszélt nekünk. Kissé kifáradva érkeztem meg, siettem, hogy mama ne legyen egyedül. Amikor a kórterembe értem, ő már köszöntött. Tudta, hogy én vagyok, ismerte a lépéseim hangját. Azt is tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, de nem egy szomorú tekintet fogadott, derűsen, mosolyogva , ülve várt. Kért, hogy üljek mellé, az ágy szélére, mert a beteg társainak el akar mondani egy költeményt. Csodálkoztam!. Költeményt? Amikor beléptem a kórterembe, pár perc alatt megtudtam, hogy minden betegtársa román. Az én nagymamámnak esélye sem volt soha, hogy románul tanuljon, hisz szülőfalumban csak magyar ajkúak éltek, otthon is csak magyarul beszéltünk. Soha nem hallottam tőle más nyelvet beszélni, mégis akkor egy elég hosszú költeményt mondott el románul. A költemény felért egy prédikációval, olyan mondanivalója volt. A betegtársai ámulva, csendben hallgatták. Addig soha nem hallottam, és azután sem soha azt a költeményt.
Kérdeztem mamát, hol tanulta? Azt felelte -a Lélek! A Szent Lélek drágám! Lefektettem. Láttam, hogy el van fáradva a beszédben, tovább nem kérdeztem. Nemsokára elaludt. Két hónap múlva örökre elaludt, és hitem szerint ott ébredt fel, ahol örök tavasz virul. Bennem ott maradt a pünkösd üzenete. Csodálatos élmény volt. A párnahuzatot azért őrzöm olyan féltő gonddal, mert emlékeztet arra, hogy a Szent Lélek csodálatos módon működik. Akkor a kórházban a román ajkú betegek is hallhatták az evangéliumot a maguk nyelvén egy hívő magyar asszonytól.
Kisné Ady Éva

2018. április 30., hétfő

2018. április 21., szombat

Festés


Festés
A napokban amint az utóbbi képet festettem, eszembe jutott egy régi emlék.
Már fiatal koromban nagy örömet jelentett, ha festhetek.
A Jó Isten a nővéremet a festészet szeretetével és tehetségével áldotta meg.. Én legtöbbet rajzoltam de festettem is, csak kissé kétbalkezes lévén mázolom magam vele. Amikor csak ketten Annuskával voltunk otthon, nem volt kérdés, hogy festünk-e? Szüleinket gyakran megleptük azzal, hogy a lakást festettük ki. Volt eset, hogy édesanyám csak ámult, hogy hol ibolyák tarkították a konyhát, hol gombák. Ez falfestés volt. Ahhoz hogy olajfestékhez jussunk, nagy időnek kellett eltelnie, de egyszer mégis sikerült.
Egy nyári alkalommal szüleinknek el kellett utazniuk haza. A szülőföldünkről Mocsolyáról mindig úgy beszéltük, hogy az a „haza”. Csak ketten maradtunk otthon.
Festünk! -volt a jelszó! Alighogy elhagyták a szüleink a terepet, átalakítottuk a nappalit. A székek, az asztal fölkerült a kanapé tetejére, felsodortuk a szőnyeget, kiterítettük a festésre váró vásznat, előszedtük a festékeket, és máris ment a munka. Elemében voltunk. Örültünk, hogy végre kettesben maradhatunk és élvezhetjük a szabadságunkat! A munka térden ment, közben nagyokat beszélgettünk.
Egyszer halljuk, kipp, kopp, valakik jönnek fel a lépcsőházban. Nem is sejtettük, hogy a mi ajtónkon fognak kopogni. Kemény, férfias kopogás. Egymásra néztünk Annuskával, majd én a térdeimre, amin rajta volt már a szivárvány minden színe. Szóltam Annuskának, hogy nyisson ő ajtót. Azt mondja nekem:
_-Évi te nézed meg, hogy ki kopog, addig megmosom magam, mert minden ujjamra más színt kevertem.
Megnyitottam az ajtót, és ott állt az én Endre nagybátyám egy fiatalemberrel, akit a legutóbbi gyülekezeti összejövetelen láttam. Köszöntem, majd mondom is, hogy szüleim nincsenek idehaza. . Egymásra néztek a látogatók, és azt mondja Endre bátyám, hogy
- hát így is jó. Annuskával szeretnünk beszélni.
Az ajtó mögül csak a fejemet hagytam láttatni. Elkezdtem magyarázkodni, hogy hova mentek a szüleim, csakhogy Annuska több időt nyerjen a mosakodáshoz. Amikor megjelent Annuska, átadtam a terepet.
Én be a szobába, ők pedig a konyhába mentek, ahol nem volt borogatás.
Leánykérés történt. Figyeltem, hogy ennek mi lesz a vége, mert a fiatalemberről tudtam, hogy nem lelkipásztor. Annuska már serdülőkorában azt mondta, hogy az ő férje lelkipásztor lesz. Kíváncsi voltam, hogy akkor most mi lesz?
Egy idő elteltével hallom, hogy a nővérem határozottan kijelenti, hogy
– bocsánat, de ez nem az Úrtól van!
Elmentek.
A már elpakolt dolgokat visszarendeztük, és folytattuk a festést ott, ahol abbahagytuk, időközben egymásra nevettünk!
Az idő igazolta, hogy semmi sem jobb, mint arra a belső hangra hallgatni, amit az Úr mond.
Kisné Ady Éva

Betegség


Mosteanában sajnos, nagyon sokat betegeskedtünk. Gyuri




tmég nagyobb intenzitással kapta el a betegség mint engem, mert nagyon legyengítette. Húsvétban mind a ketten ágyban voltunk, és azóta is nehezen erősödünk. Én, hála az Úrnak, ma nagyon jól éreztem magam, rég nem volt annyi erőm mint ma. Jó az Úr! A kamrában takarítottam. Ráfért!  Tiborék voltak lent a gyerekekkel, és az elmult szombaton még az apukájukat is rá tudták venni, hogy elmenjünk a hargita vendéglőbe egy kicsit ünnepelni, hisz a kis Illésnek is és gyurinak is ebben a hónapban van a születésnapja . ott voltak a dóri szülei is, igy hat felnőtt és két gyerekkel ültünk asztalhoz.   Voltam a versünnepen is, ott Adynak elszavaltam a " Köszönöm, köszönöm, köszönöm "c. versét.  Festettem is mostanában, nem sokat, az utóbbi egy kis romantikus kép egy olvasó lánnyal.

2018. március 27., kedd

Ady nagymamám mesél


Apai nagymamám mesél

Amint ezeket a sorokat írom, mintha érezném a mező illatát, ami a nagymamám ruhájából áradt, képzeletemben megjelenik fekete ruhás sudár alakja, ráncos, munkás kezének lágy, meleg tapintása.. Ezer írás közül is megismerném keze írását,
Tizenegy éves voltam, amikor, egy teljes nyári hónapot családunkkal Mocsolyán , a szülőfalumban töltöttünk. Egyik reggel a napot hirtelen elborította egy sötét felhő, elindult egy heves, nyári zápor. Dörgött, villámlott, percek alatt égiháború uralkodott a magasban. Nagymamám, akinek minden nap volt teendője a mezőn, ezen a reggelen azt mondta, hogy amúgy sem tud kint a mezőn dolgozni, ma az unokáknak mesél. Szőnyegszövés közben mesélt, közben keze, lába dolgozott. Annuska nővérem vágta a rongyot keskeny csíkokra, én pedig tekertem gomolyagba a felvágott rongyot. Nagymamám gondoskodott róla, hogy addig is, míg mesél, a munka ne álljon. Tettük is szívesen. Áhítattal hallgattuk, rendhagyó alkalomnak számított, hogy őt hallgathassuk. Látszott, hogy beleéli magát a mondanivalójába., mert sűrűn megszakította a szövést, szemeit törülgette. Előttünk, gyerekek előtt legendának tűnt a történet, hiszen egy ismeretlen világ nyílt meg előttünk. Most hagyom, hogy ő meséljen:
-- 1886-ban születtem bele a Csíszár családba. Juliannának kereszteltek. Már volt egy bátyám. Kiskoromban a szüleim jó gazdálkodó emberek lévén, engem is megtanítottak, hogyan kell ügyesen gazdálkodni. Idővel úgy beleszerettem, hogy megtaláltam benne a szépséget. Biztatás nélkül segítettem a földeken is dolgozni, hozzánőttem a természethez. Amikor mentem a mezőre, és egy kis szellő elindult, úgy gondoltam, nekem hajlonganak a bokrok, a madarak is nekem énekelnek. Az otthoni háztartást is örömmel vezettem. Felnőttem, és mint a többi lánynak, nekem is férjhez kellett mennem. Volt egy árva fiú, a szomszéd faluból Kusalyból, Ady Dánielnek hívták. Hét évvel volt idősebb tőlem. Nemesi családból származott, ám mégis szegénységben éltek, mert az édesapja aki a falú jegyzője volt, házépítés közben meghalt, hat gyermeket hagyott árván. A testvérei közül többen Mocsolyán telepedtek le, így került ő is Mocsolyára és 1904-ben feleségül kért. A szüleim eleinte vonakodtak hozzáadni, de én beleszerettem, és megpuhítottam a szüleim szívét. Akkor még nem gondoltam, hogy egy híres költő családjába keveredek. Nemsokára megszületett a kislányunk Ilona. A század elején nagyon rossz hírek terjengtek a világban Még ma sem tudom, hogy nagyapátokat mi késztette, hogy Amerikába menjen, mert itthon még abból a vagyonkából amit én vittem a házasságba, meg lehetett volna élni, de ahogy elindult az aranyláz, sokan kivándoroltak túl az óceánon. Itt hagyott nagyapátok a faluban a kis hat éves Ilonával. Könnyek között váltunk el egymástól. Azt gondoltam, soha nem tér haza. Arra is gondoltam, hogy a háború elől ménékül, mert még egy év sem telt bele kitört a világháború. A bátyámnak is megjött a behívója, elvitték a háborúba. Elgondolhatjátok, milyen nehéz volt tőle is megválni. Ő volt az egyetlen testvérem. Egyszer értesítés érkezett, hogy Fiumében meglőtték. Édesapámhoz mikor elérkezett a fia halálhíre, vette a puskáját, bement a szobába, és agyonlőtte magát. Nem tudta feldolgozni a fia gyászát. Még ma is ott látszik a falban a golyó nyoma. Ottmaradtam édesanyámmal és a kislányommal. Csak nők maradtunk a családban.
Egyszer, egy szép szeptemberi napon, már alkonyodott, amikor nyikorgott az ajtó, és belépett nagyapátok. Gondolhatjátok mekkora öröm ért hat év után újra együtt lenni. Hozta az aranyat. Még a fogai is aranyból voltak, de nekem nagyobb volt az az öröm, hogy végre itthon van. Nagyapátok termetre hasonlított a rokonaihoz, de jellemre nem. Ő nem dorbézolt, hanem szerezte a vagyont. Hozzá fogtunk házat építeni. Közben 1920 -ban megszületett édesapátok. Nagy öröme volt, hogy fia született. Nagyapátok adta néki az Imre nevet. Szerette a fiát. Ment szépen az építkezés, a ház lépcsőjéhez kellett a kő, nagyapátok elment követ hozni, én éppen ruhát szapultam a kútnál. Ilona lányom vigyázott Imrére, a két éves apukátokra....és akkor, soha nem felejtem el, valaki rohant felém. _ -Juliska! Juliska! Baj van, szörnyű dolog történt.! Közben hallottam, hogy félre húzzák a harangot. Kérdeztem, mi történt? – Ady Dánielt agyonütötte a kő!.-mondta. Mintha engem ért volna a kő. Először kiegyenesedtem, majd minden elsötétült előttem. Otthon voltam már, amikor magamhoz tértem. Elért a szülési fájdalom. Hét hónapos várandós voltam, és akkor 1922 áprilisában megszültem Erzsi nénéteket. Ő gyengécskébb volt mindig, mint a korabeli gyermekek, mert hamarabb a világra született.
Megdöbbenve hallgattuk, és kérdeztük nagymamát -és azután?.
- Hmm! Azután Isten irgalmas volt hozzám. Ma is úgy hiszem, azért ért a sok fájdalom, mert elindult felém az Isten, keresett, és csak így hallotta meg hangomat. A nagy nyomorúságban hozzá kiáltottam, mert tudtam, senkim sincs Istenen kívül. Belé kapaszkodtam. Eljutottam odáig, hogy bízni tudtam, azután odaadtam Néki az életemet, mert tudtam, Ő ad, és elvesz. Élő hitre jutottam. Ebben a hitben élek. Sokszor jöttek az életem tengerén hatalmas hullámok, ilyenkor az Úr kinyújtotta felém a kezét, és megtanultam járni a hullámok hátán. Ma örülök, hogy nektek is, drágáim, beszélhetek Isten megtartó erejéről. Nagy kincs a hit! Amikor a nap már lenyugszik, és én is nyugovóra térek, azért imádkozok, hogy az utánam következő nemzedék is Istenhitben éljen. Nemcsak akkor fohászkodok, hanem már hajnalban azzal kezdem a napot .
Közben a felhők mögül előbújt újra a nap. Nagymamám azt mondta
:-Látjátok? Ilyen volt az én életem is, Beborult az életem fellege, cikáztak rajta a villámok, de Isten hatalma velem volt, elűzte a fellegeket, kisütött a nap! Ez az én napom gyerekek! Már nagyon régen kisütött a szívemben!
Itt vége is volt a történetének. ami mély nyomot szántott a szívünkben. Ez a nyár volt az utolsó vele töltött idő. Elment oda, ahol sohasem megy le a nap. Utána csak sajátos kézírása maradt. Ahogy az írását szerettem volna leutánozni, úgy szerettem volna örökölni azt a bizalmat ami őt Istenhez bilincselte. Ma már lejegyezhetem, hogy ahogy nagymamámat Isten megkereste nyomorúságában, úgy megkeresett engem is, és ez a kegyelem! Hála, Hála érte!
Kisné Ady Éva 2018