2018. szeptember 5., szerda


Árulkodás és a körmös

Amikor gyermek voltam úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

Gyerekkorom otthonára úgy emlékszem vissza, hogy köztünk gyerekek között nagy volt az összetartás, szeretetben éltönk
A nővérem nemhogy árulkodott volna, ha valami csintalanságot elkövettem, inkább védelmébe vett, puhítva édesanyám szívét. Példa volt előttem. Az öcsémre sem volt jellemző, hogy beárult volna szüleinknek. Amikor édesanyám nem volt otthon, akkor vettük elő a rejtekhelyekről a babát, babaruhának való anyagot, tűt, cérnát, és buzgón varrogattunk. Az öcsémet kértük, hogy figyelje az ablakból, ha jön-e az édesanyám. Amikor szólt, minden babaholmit tűvel, cérnával bedugtunk a konyhaszekrény alá, ami addig ott ült, míg újra nem találtunk alkalmas időt a babázáshoz, vagy amíg édesanyám be nem kotort a szekrény alá valamivel, és rá nem talált a titkunkra. Igyekeztünk, hogy seprűvel el ne érje. Ha rajtakapott, nem kentük a dolgot egyik a másikára, eltűrtük, hogy meghúzogassa a hajunkat amiért el mertük venni a foltnak való anyagot. Nem árulkodtunk!
Édesapám, kevesebb időt volt otthon a munkája miatt, így a fegyelmet édesanyám gyakorolta
Az iskolában nem ez a szellemiség uralkodott.
Második osztályos voltam, amikor életre szóló leckét kaptam árulkodásból.
Azt vettem észre, hogy a tanítónénihez gyakran mennek a gyerekek panaszkodni egyikre, vagy másikra, ilyenkor a tanítónéni megleckéztette azt aki hibát követett el, és aki panaszkodott, annak megsimogatta a fejét, kedvesen beszélt hozzá. Én ezt a kedvességet szinte irigyeltem.
Egy őszi délelőtt éppen kicsöngettek, amikor igyekeztettek ki mindenkit a szabad levegőre. Három tanteremnek nyílt a folyosóra az ajtaja. Mindegyikből tódult ki a kisdiáksereg, a kijárati ajtó fele. Én is mentem a tömeggel. Amikor kiléptem a lépcsőre, valaki hátulról meglökött, és én mire leértem, már térden voltam. Hamar összeszedtem magam, és arra gondoltam, hogy na, végre itt az alkalom, hogy az én fejemet is megsimogassa a tanítónéni, s fordultam is vissza sebbel-lobbal szembe a többiekkel, hogy bepanaszoljam azt a gyereket aki engem meglökött. Ahogy szembe széllel mentem, utat vágni magamnak, akaratlanul lelöktem egyik gyereket. Ezt meglátta a tanítónéni, és ahelyett, hogy a várt simogatást kapjam, olyan körmösöket kaptam , hogy csak fújtam az ujjaimat a fájdalomban.
Ez a lecke elég volt egy életre. Tanultam belőle.
Van, amikor Isten már gyerekkorban megkezdi tanítani övéit az élet iskolájára.
Kisné Ady Éva

Amikor az Úr meghallja a kiáltást


Amikor az Úr meghallja a kiáltást!
Gyönyörű nyári délután 1973-ban. Új Ős .Marika és András menyegzőjéről indultunk haza két gyerekünkkel. Endre öt, Anna egy éves. Gyuri kezében az elmaradhatatlan fabőrönd, köztünk Endre szórakoztatja a rokonságot, akik elkísértek ki a Budatelki tetőig, addig a rokonok segítettek nekem, kézről kézre adták Annát.
Eljött a búcsúzás pillanata. A rokonok visszatértek Ősbe, ám a rokonok közül kivált Ernő, aki akkor katonaként vett részt a menyegzőn, és most hozzánk szegődött, mert egy darabig egy irányba vitt az utunk, őt a katonasághoz, minket Lupényba.
Alig váltunk el a csapattól, amikor a tetőről láttuk, hogy a vonat, amihez igyekeztünk, már mint egy sikló kibújt a hegy háta mögül, érkezik be az állomásba. Hiábavaló lett volna bármilyen nagy sietség, a távolság olyan nagy volt, hogy nem érhettük volna el. Csak néztük megkövülten hogy lemaradtunk. Lehangoltan ereszkedtünk le a hegyről, bementünk az állomásba, ahol közölték, hogy változott a menetrend, csak másnap reggel lesz újra járat. A gyerekek miatt aggódtam, hogy enni, innivalót csak annyit pakoltunk, ami másnap délig elegendő, akkorra számítottuk a hazaérkezést. A férfiak némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy elindulunk gyalog előre. Már beesteledett, amikor vagy hat kilométer után Budatelkitől a Tagui állomásba értünk. Nekem nagy szerencsém volt Ernővel, mert sokat segített vinni Annát. Amint ott álldogáltunk az állomás előtt, jött egy mikrobusz. Nem számított akkor, hogy mennyit kér, csak vigyen. Felvett minket, bevitt Ludasra. Tizenegy órára már ott voltunk abban az állomásban, ahova órákkal előtte beérkezett az a vonat amit lekéstünk, és amúgy sem mehettünk volna hamarabb, mert a csatlakozás éjjel tizenkettőkor van tovább. Örültünk a szerencsének. Szerencsének? Ma úgy látom, nem a szerencse mozgatta a szálakat. Ültem a váróban a kislányommal az ölemben, mellettem a kisfiam kimerülve a fáradságtól. Kezdett megtelni a váróterem, és mondtam Gyurinak, hogy álljon sorba jegyért, mert már odaállt a nép. Telt az idő, öt, tíz, húsz perc, de még nem nyílt ki a jegyiroda ajtaja. Egyszer hallatszik messziről egy vonatfütty. Érkezett a vonat az állomásba. A vonatfüttyre ébredt meg a jegykiadó. Akik elől voltak, kapták a jegyet, és rohantak kifele. Ernő is valahol elől volt a sorban, megkapta a jegyet, intett, hogy menjek ki a gyerekekkel. Kint álltam a peronon, mellettem a bőrönd és Endre, valamint Anna az ölemben. Látom, hogy a vonat lassan elindul. Ernő fogta Endrét az ölébe, szaladt vele, feltette az egyik kocsiba, majd leugrott, fogta a bőröndöt, mert Annát nem engedtem ki a kezemből. A bőröndöt már egy másik kocsira hajította, és a mozgó vonatról újra leszökött. Akkor ért ki Gyuri a peronra, amikor a vonat teljes sebességgel kint volt az állomásból. Úgy éreztem, most mindennek vége, mert a fiam Endre rajta van. Most mi lesz? Soha, soha akkorát nem kiáltottam, mint akkor.-Álljon meeeg!! Az állomásfőnök ekkor felemelte a piros táblát. A vonat amint kanyarodott, a mozdonyfülkéből látni lehetett az állomást, így a vonat egy nagy féket húzott, és megállt. Négyen siettünk a sötétben, a már távol levő vonathoz. Az utolsó kocsiba felszálltunk, és akkor újra elindult csikorgó kerekekkel a vonat. Gyuri elment megkeresni Endrét, Ernő a csomagokat szedte össze. Amikor minden együtt volt már, akkor kezdtem az izgalomtól megnyugodni. Gyuri a fülke függönyét behúzta, mert sokan jöttek nézni, kik azok, akikért megállt a vonat.?Újra megtapasztaltam, hogy amikor legnagyobb a szükség, ott a Segítő! Hála, hála! Kisné Ady Éva